Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-05-17 / 20. szám
325 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. tünk, élteti őt, az együtt levők pedig táviratilag üdvözölték a beteg főispánt, ki a következő táviratban válaszolt: „Hálatelt szívvel köszönöm a nekem oly jól eső kegyes megemlékezést. Isten áldását kérem szives jó akaróimnak. Fenyvessy főispán. (folyt, köv.) Demjén Márton. Hol a baj ? Nem a napirenden levő zsinati előmunkálatokkal foglalkozom, azok az előmunkálatok sok és jó kezek bírálatában vannak; nem is a leendő uj énekeskönyv végzetszerüségén tűnődöm, mert hogy annak sorai nem egyebek, mint elég iskolai ügyeséggel rímbe szedett prózák, arról e sovány költészeti érrel biró korban úgy sem lehet tenni, hanem azzal a bántó jelenséggel, bogy minden jóigyekezet és fejlődő képességünk mellett is felekezetűnk léttere évről évre szűk ül, s ezen a szorulaton még csak tágítani sem tudunk. Némelyek közü’üuk gyanús szemmel néznek a gyóntató székre, s azoknak ellenünk való siktres kihasználását jelölik meg olyan akadályul, melyen minden előre törekvő igyekezetünk megtörik, pedig a gyóntató szék akkor is megvolt, mikor Magyarország nagy közönsége rang és osztály külömbség nélkül csaknem egészében protestánssá lett, s nem nehéz elképzelni, mily lázasan dolgozott akkor a gyóntatószék, de eredménytelenül, mert a vallás ügyét lényegében is egyéni ügyé tette a nagy közönség azzal, hogy határozottan ki vette a papok kezéből a vallásügyet amaz elvével, hogy nem az egyén van a vallásért és papért, hanem ez utóbbiak vannak az egyénért. A protestáns lelkészek alantas fokú díjazásának okát amaz elv körül meg is lehetne találni. Tény, hogy Isten hitének megteremtői vi ági emberek voltak s a keresztyén vallás alapitója, ki a törvényt és a próféták írásait szabadelvű szellemben valóra váltotta, szinte világi személyiség volt, ki a papokról valami elfogult magas elismeréssel sohasem vélekedett, oly jelzővel illette őket, mit ide írni nehezebb, mint elhallgatni. A reformáció megtörte a papi uralmat, de hát oda jutottunk mégis, hogy senkinek sem jut eszébe egyházmegyei, kerületi s egyéb ilynemű gyűléseinket egyébnek mondani, mint papi gyűléseknek, pedig azok nem is vallási, hanem csaknem kizárólag egyházi, közigazgatási vagy is dologi ügyekkel foglalkoznak, s szinezete mégis ma már egészen papi, s bennök a szolgák a gazdák részvétleosége miatt viszik a gazdák szerepét. Ez a történeti fejlődés kidöccenése s annyira, hogy ez az abnormis, beteges állapot is már történeti joggal bir, mig pedig ez tart, létalapunk gyengül, melyből erőteljes felekezeti képesség nem fog virulni. Felekezetűnk kezében vannak még iskolák, alaptevő intézetek, melyekhez ha igazán akar, akkor tud is olyan tanítókat képeztetni, •amilyen egy-kettő már van is, kik majd nem csak tudnak, hanem akarnak is evangélumi szellemű ifjúságot nevelni s átadni az életnek, kik miután megreformáltattak, még pedig az evangélium szerint, képesek lesznek felekezetűnk jelentőségét emelni, népszerűsíteni. Csak az ilyen refor-826 máit reformátusok lehetnek majd önérzetesek, igazi hitélet alapon állók, mely alapnélkül csak halva szülött az önérzet, s sürgölni még főgondnoki székből is levegőbe való vagdalkozás. Fejlődésünk zsák utcába jutása tehát nem az ellenfél sok oldalú ébersége és intézményeinek következménye, s hogy theologiája magasabb rendű volna, hanem a reformáló, vállalkozó szellem hiánya, amenyiben megujulhatásunk alapvető munkáira nem gondoluuk, vagy ha gondolunk, visszariadunk. Erre kell törekednünk nekünk is, ez záloga leend egy boldogabb jövőnek. Ezen segíteni a legsürgősebb teendőnk. Aratás csak ott várható, hol vetettek. Szedjük Össze magunkat, fogadjuk be az evangéliumot, hogy annak isteni ereje által mindenek megújuljanak : akkor egyházunk életműködése egészséges leszen. Beleg. Kiss Antal, lelkész. MárDza. Pápai deákok élete a XVII. században.*) A 300 évvel ezelőtt élt diákok sokkal szigorúbb viszonyok között végezték tanulói pályájukat, mint a maiak. A nevelés katonás volt és ez az iskolában benlakó növendékek között a legalkalmasabb eszköznek bizonyult a fegyelem fentartására nézve. Közös hálószobáikba pontosan meghatározott időben tértek nyugalomra és keltek fel még a nap felkölte előtt. Reggel 3 órakor csengettek a tanuló-ifjuságnak a felkelésre, 4 órakor az isk. könyörgésen kellett jelen lenni. „A sáfár — igy szól a törvény — nyári időben 4, téli időben pedig reggeli 3 órakor ébresztőt csengessen, 8 azután elébb a rektornak vagyis az igazgatónak, azután a növendékeknek szobájába gyertyát vigyen, a kötelességét elmulasztó sáfár 2 dénárt fizessen.“ Ki volt, mi volt az a boldogtalan sáfár ? Kérdezi talán valaki ezen iskolai törvény hallatára. Meg kell adnunk a választ a kérdezőnek, miszerint a sáfárság egy iskolai tisztség volt, amelyet csak a jobb tanulók nyertek el és az egyes iskolákban ma is szokásban levő hetesek alkalmazásának felelt meg ezen intézmény. — Azon időben oeconomusnak nevezték ezen úgynevezett sáfárt vagy hetest, akinek teendői megfigyelésével legjobban megismerhetjük ezen időkből az együttlakó tanulóifjúság életét. Az is a XVII. sz. iskolai életébe tartozott, hogy a tanulóifjúság a tanítást kivéve minden dolgában maga igazgatta magát, különböző tisztségek állottak fenn e célra, melyre az alkalmas ifjakat ők maguk választották meg kebelükből. Egy a féle kis államot: coetust, mint Ők nevezték, képezett azon időben a tanulóifjúság, s ennek az életnek igaz érdekes alakja volt az említett oeconomus, sáfár. A XVII-ik századok hetesének, vagy mint akkor hívták sáfárjának azonban annnyi mindenféle teendője *) A pápai szabad Líceumban fölolvasta Kis E r n ő főgimnáziumi tanár.