Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1903-05-10 / 19. szám

303

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

304

a 128. §. f) szerint az esperes jog- és hatáskörébe tartozik, hogy «a segédlelkészek felhatalmazása (exmisszió) iránt az érvényben levő törvények szerint eljár»; a 159. §. e) szerint pedig a püspök jog- és hatáskörébe tartozik «a lelkészképesitő vizsgát szabályszerűen letett atyafiakat a lelkészi szolgálatok teljesitésére a törvény .... §-ai értelmében felhatalmazni». De még ezen két ellentétes intézkedés mellett a tervezet sem az ekszmisszió, sem a felavatás egyöntetű módozatait meg nem állapítja, bár határozott utalás történik a törvényben szabályozott egyöntetű eljárásra a 79. 128. 142. 195. §-okban, tehát egy oly törvényre utal a tervezet, ami egyáltalán nem létezik.

Azért az ekszmisszió és felavat ásmédját törvényileg egységesen kell a zsinatnak megállapítani, hogy ha már egyöntetű a lelkészek képzése, választása a magyar ref. egyházban, legyen egyöntetű ez a két ünnepélyes és lélekemelő cselekmény elvégzése is. Szerintem a kibocsátást végezné a püspök vagy helyettese az első lelkészképesitő vizsga letétele után azonnal, amikor a különböző helyekre menő ifjú atyafiak még együtt vannak s a püspök vagy helyettese, mint a vizsgáló bizottság elnöke szintén jelen van. Az eskü felvételét is ekkorra vala célszerű tenni, hogy az eskü a szolgálat megkezdését megelőzze és nem a felavatás idejére, amikor már több év óta mint segéd- és esetleg önállóan működő helyettes, avagy rendes lelkész van alkalmazásban. így van ez minden hivatalnál és igy hozza magával a logika. Ennek ilyetén megtörténtével — amely ünnepélyesen nyilvános istenitisztelet keretében a gyülekezet és arra hivatott egyházkerületi közgyűlés jelenlétében mehet végbe — azután a mostani felavatás, mely a pápista titulus beneficii-ra való felszentelés utánzata, el is maradhatna.

Az ilyen ekszmittált és esküt tett segédlelkész azután abban az egyházban — amelybe rendeltetett — mindenféle ténykedéséért viselje a felelősséget s igy a 83. §. második bekezdésébe beszúrandó . . végeznek saját felelősségükre“ annyival is inkább, mert e §. első* bekezdéséből önként folyik. A 78. §. §. e) szintén pótlandó ezzel: „. . . elhalálozása, felfüggesztése munkaképtelensége esetén“, mert ezek az esetek is helyettes és nem segédlelkész alkalmazását vonják maguk után.

A lelkészek teendőit részletező 86. §. oly hosszú lére van föleresztve, hogy elvész benne a lényege. Egyáltalán felesleges a lelkészi teendők elvégzésére törvényben adni meg az eljárási utasítást; annyival inkább feleslegesek az egyes esetekre szánt utasitások, mert azok a lelkészi szolgálatot igénylő különféle eseteknek oly különböző az eredete, természete, vonatkozása, hogy azokra általános utasítást adni nem lehet, ezt teljesen a papi prudentiára kell bízni.

Az Isten igéje (és nem csak az evangéliom) hirdetésére adott utasitások a homiletika, — az egyéb szolgálatok elvégzésének módja feltalálhatók a liturgika és kúra pasztoralis keretében ; annak a törvénykönyvben helye nincs, mert úgy sem lehet minden esetet felsorolni. Ne legyen a törvény tankönyv, hanem az utasitások, megjegyzések jöjjenek bele egy kötelező ágendába, melyre a tervezet 86. §. c) pont is utal.

A 86. §, b) 2- és 3-ik bekezdése ellentétben van egymással, itt a régi törvény 118. §. rÖvidebb és helyesebb. Az úrvacsora nyilvános kiszolgáltatása sok helyen öt alkalommal történik évenként; az alkalmak szaporítása nem áll egyházunk érdekében, azért elegendő az eddigi szokás szerint legalább ötször.

A vallástanitásnak a lelkészek kötelességévé tételét nyílt kérdésnek hagyta fenn a konvent és a kerületekhez utalta. Ez egy oly kérdés, a mi régóta szőnyegen van ; foglalkoztak vele lelkészek, tanítók ; hangzottak el pro és contra érvek, azomban maradt minden a régiben és nagyon helyesen. Nem a munka és dologkerülés mondatja velem, hogy a vallástanitás elemi iskoláinkban maradjon csak a tanítók kezén, hanem a célszerűség és eredményes tanitás érve. Ami iskoláinkban az egész tanitást vallásos szellemnek kell áthatni, még egyéb tárgyakon is rajt kell lenni a vallásos zománcnak, ha pedig kiragadjuk a vallástanitást az egészből, mit tudnánk csinálni azzal a két órával, a mely rendelkezésünkre állana ? Hát a kezdőknél, a hol a tanító a beszéd- és értelemgyakorlatok kapcsán oly szépen belecsepegtetheti a fogékony gyermeki lélekbe a vallásosságot, még hitünk főbb tételeit is, ugyan micsoda eredmény volna elérhető, ha onnan száműzve volna a vallásos elem? Azonkívül a vallástanitásnak a tanítók kezéből kivétele azt jelentené, hogy nem tartjuk őket az egyházi téren munkatársunknak, maga az egyház űzné el őket arról a mezőről, ahol pedig oly áldásosán működtek. Nem ! azért az egy-két vallástalannak látszó, magukat fennhéjázva csak állami közhivatalnokoknak, de nem egyházi szolgának nevező beteges gondolkozásu egyénért nem szabad a ref. tanítói karra oly megbélyegző határozatot hozni, hogy a vallástanitás vétessék el tőlük. Maradjon csak továbbra is kezükön, úgy egyházi, mint paedagógiai érdekeink ezt kívánják. Igenis helyesen és az kívánatos is volna, hogy a más felekezetű, községi és állami iskolákba járó gyermekeinknek vallástanitása — mindezt püspök urunk is indítványozta — valamint az ismétlőiskolásoké is a lelkészek kötelességévé tétessék.

Szintén mellőzendő az egyházilag is egybekelt házasulók utólagos kihirdetésére és megáldására vonatkozó indítvány, amennyiben felesleges, mert a házasság megkötése úgyis nyilvános és köztudomású, a megáldás szintén megtörténik a házasságkötés alkalmával. Különben az oly eljárás, amelyet a helyi szokások figyelembe vételével kell elintézni, itt törvényes intézkedés szüksége nem forog fenn.

A kerületek véleményét kérte ki a konvent a lelkészi hivatalos öltözetre nézve. Nem rég volt, a mikor e kérdés több oldalról megvitattatott. Tagadhatatlan, hogy szükség van egy hivatalos ruhára, ezt a nagy