Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-05-03 / 18. szám
293 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 294 zelmeket kelt szeretett hiveiben ez a múltat jelző négy betű : volt. Már az elzüllés lejtőjére jutott az idegen nemzetiségben, római katholikusságban erős városban a mi ref. egyházunk. Kitartó, erős hitbazgalommal, nyugodni nem tudó tevékenységgel rendezte egyháza ügyeit. A lelkészlakot megnagyobbittatta, az iskolát, tanitólakot jó karba állíttat’a, nem kesergett sokáig avagy hiába azon, hogy mint Dávid cédrus fából csinált házban lakott, az Ur frigyládája pedig rozzant sátorban vagyon, hanem az alkalmas idő eljöttével, a hívek és más vallásuak adakozásából összegyűjtött adományokból az Isten házát 1901-ben magasabbra emeltette, új mennyezettel, tetővel, csinos festéssel, igen kellemes hangú új orgonával ékesitette. Egyházunk részére, nem annyira tagok szaporodásában, mint lelki vonzalomban sokakat megnyert. A hitélet mezején egy parányi tért sem hagyott parlagon. A szükkeblüség a segíthető kezet ki nem nyújtva, a szórványokba saját fogatán járt el tanítani minden népeket. Mily hálás szeretet vette körül a hivséges papot, a társadalmi életben komoly és kedves modorú férfiút, megtetszett a temetése alkalmával, midőn felekezeti és nemzeti külömbség nélkül tengernyi nép omló könnyekkel áldozott emlékezetének. Családjában első és második neje iránt példás hűségű férj, hat gyermeke iránt minden jóra áldozni kész atya volt. Oh ! miért nem lehetett az tovább is ? miért vetted birodalmadba oh halál ! miért száradtál ki szép családi örömök forrása ? miért rövidítetted meg jó Istenünk életének esztendeit? hogy nevelhette volna még két kiskorú gyermekét! . . . . Miért ?!.... Hát miért szárad el a gyümölccsel rakott fa ? miért perzseli el a nyári hőség és aszály a szántóvető reményét ? Hiába a sok kérdés, nincsen megmagyarázó felelet. Mi csak sírunk, hogy vesztettünk s lassanként apadva könnyeink, hittel reményljünk, hogy a kit vesztettünk, egykor visszanyerjük ! Mig ez az élő reménység valósággá válik. Istenem ! vedd gondozó oltalmad alá az árván maradt családot ! Született Litéren 1843 január 25-én. Atyja: Rácz András lelkész, anyja: Hetesy Eszter. Elemi iskoláit otthon szülői felügyelett alatt végezte. Pápán végezte gimnáziumi és theologiai tanulmányait, néhány évi jogot is tanult. Tanulói pályáján mindig a kitűnők, szorgalmasok, példás erkölcsüek között volt. Az önképzőkörnek tevékeny, munkás tagja volt, sikerült versei közül néhány jutalmat is nyert. Tanulmányai végeztével fél évig akadémikus rektor volt B.Pőkajáron, majd Nemespécselre ment segédlelkésznek. Kitűnő sikerrel letevén a papi vizsgákat 1868-ban Inotán lett lelkész, ezen évben vette feleségül Faa István szentkirályszabadjai lelkész és Szenyéri Lilla szép és kedves, nemeslelkü leányát Herminát. Sok jó barát és rokon kereste fel sokszor a kedves családot, melynek kebelében a jó dalos, kedves feleség és zenész gazda, vigságra hangolták még a hallgatag kedélyt is. Szerencsétlen számítással nagy birtokvételbe belement hiveket talált Inotán. Híveinek, egyházának végleges elpusztulásától félve, már mint gyermekes apa 1875-ben Mohára ment. Tiz évi lelkészsége alatt célszerűen alakíttatott át a lelkészlak, melyben egykor atyja is lakott. 1885-ben a gyülekezet kicsinye, nagyja és örege sírva búcsúzott el szeretett lelkészétől, midőn moóri lelkész lett. 18 évi fáradhatlan lelkészi munkájáról már fentebb megemlékeztem. Moóron 1889 május 24-én temette el szeretett feleségét. Az özvegység gyásza és hat anyátlan árvának nevelési gondja súlyos teher volt érzékeny szivén, aggódó lelkén. 21 évig tartó boldog házasságából 10 gyermek született, ezek közül élnek hatan : Szénáiké, Balassa Dezső mohai lelkész neje ; Géza, törvényszéki aljegyző Győrben, Elemér, soóki lelkész; Dezső, pápai tanár; Julianna, István, pápai V. oszt. tanuló. Hét évi özvegység után 1896-ban megnősült. Halála percéig hűséges, örömöt, bánatot, gyermeknevelési, nagy család fentartási súlyos gondokat megosztó, betegségében önfeláldozólag ápoló felesége volt: Nádasdy Rozália, Nádasdy György kövesi lelkész és Nagy Rozália leánya. A veszprémi egyházmegyében tauácsbirói és számvevői tisztségeket viselt. Ez utóbbi minőségben sok ellenséget szerezve, de a közjót kitartással védve, új életet teremtett. A mezőföldi egyházmegye tanácsbirói, gyámoldai pénztárnoki, jegyzői, lelkészértekezleti elnöki tisztségekkel méltányolta közhasznú munkásságait. Az egyházkerületen tanácsbiró, számvevő, a főiskolánál igazgatótanácsos, az egyházkerületet képviselve zsinati képviselő volt. Ez a kitűnő tehetségű, az Ur szőllőjében utolsó percig híven munkálkodó férfiú, egyházunknak egyik oszlop-embere, fájdalom ! ma már por és hamu. A pálmák ünnepén támadta meg a gyilkos kór, a terhek alatt folyton növekedő erőset. Még délelőtt, bár nehezen végezte templomi szolgálatát, délután már csak keresztelni akart, de nyelve elakadt és nem tudta kellőképen kiszolgáltatni a szentséget. Nagypéntekig némileg javult, néha beszélt, evett, fent járt; reggelre már veszélyes változás állott be, husvét ünnepén válságos lett állapota. Az április 15-én egybegyült kerületi gyűlésen általános részvét nyilvánult sorsa iránt. Az utolsó héten élete olyan volt, mint a késő őszi nappal, felcsillanó napfényre, pillanatnyi javulásra: komor borulat, jelezve az életet megfagyasztó halálnak közelgését. Április 19-én este 10 óratájon kireppent lelke, az a fehér galamb, mely e könnyözönviz által áztatott földre többé vissza nem tér. Temetése április 22-én délután 3 órakor történt* Főtisztelendő püspök ur Öméltósága délután 2 órakor érkezett meg. A vasúti állomáson a *noóri egyház nevében : Szőke Miklós kir. közjegyző, a mezőföldi egyházmegye nevében : Szűcs Dezső csajághi lelkész tanácsbiró, a család nevében : Rácz Elemér és Balassa Dezső fogadták püspök urunkat és a kíséretében levő főiskolai küldötteket: dr. Antal Géza, Faragó János igazgató és Csizmadia Lajos tanár urakat. Könytelt szemekkel, az igazi mély fájdalomtól elfogódott kebellel, majdnem zokogásba kitörő remegő hangokon mondott köszönetét velünk gyászoló főpásztorunk a fogadtatásért*
