Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1903-04-05 / 14. szám

221

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

222

talán jobb, nemesebb lelkületű, kiváló szónok s páratlan administráló képességekkel bir.

Ne legyen semmi külömbség közöttünk e tekintetben, becsüljük meg magunkat annyira, bogy egyenlő jogokat adjunk azok viselőjének, mi ne különböztessünk, ne Ítéljünk, Ítéljen, válasszon, bíráljon a közönség, s bizonynyal győzni fog a jobb !

S a gyülekezetek joga, szabadválasztási képessége, a haladó korszellem, mely tágítja, szaporítja a jogokat, dönti a kiváltságokat, a sorompókat, nem tiltakozik az ily gátak felállítása ellen, melyek nem egyszer összeütközésre, a gyülekezetek békéjének feldulására vezetnek. Mondjuk ki igen is, hogy az első lelkészképességi és a Il-ik lelkészképességi vizsga közt 2 évi gyakorlatidőnek kell eltelni, de annak letelésével, az oklevél megszerzésével mindenki szabadon választható. De ne kötözzük meg magunkat ismét szolgálatnak igájával.

Általánosságban a tervezet fő elveit, legaktuálisabb kérdéseit tekintve, ezek lennének észrevételeim, részleteiben is sok kifogás emelhető: választók névjegyzékének évenkénti megállapitása, lelkészi, tanítói fizetések felvétele stb., valamint a tervezet laza, nem határozott szövegezése, szerkezete ellen. Részemről nem habozom kimondani a magas s általam mindenkor nagyrabecsült testületünktől szebb, bátrabb, egyetemesebb — egyházunk érdekeit fel-, kifelé is erőteljesebben képviselő és fejlesztő alkotásokat reméltem és óhajtottam : hittem, hogy maradandóbb, korszakot alkotóbb leend munkálata, de sajnosán látom, hogy sok részben hibás és nem egész szilárd, nem egész biztos .az alap, melyre egész biztosan lehet mondani, hogy a következő zsinatoknak épiteniök kell. Pedig jobb lett volna most a tökéletes, a befejezett egész, mert minden év vesztett év, minden decennium egy kitörölt rész felekezetűnk szebb jövőjének történetéből.

Patay Káeoly.

Manügy.

A beszéd- és értelemgyakorlatok tanítása nálunk és a szászországi népiskolákban.

(Folytatás.)

Borbély József helyesen itél-e ezekben vagy nem, majd kitűnik közleményem fonalán. Nem hagyhatom azonban már itt szó nélkül Borbély József következő véleményét: A beszéd és értelemgyakorlatok reformjában „a kezdeményezés és irányítás“ dr. Körösi H. tanfelügyelő urra vár. Ezen nagyon csudálkozom. Ugyan mondja meg jó kollega uram, ki van a kezdeményeményezésre és irányításra hivatva : az a hadvezér-e, a ki a csaták tüzében jutott a hadvezérségre, avagy az, a ki a csatát madártávolságból szemléli, a ki senkire se lőtt soha s a kit senki sem vett célba ? Ugyan legyen már egyszer vége a személykultusznak s ne avassunk vezérré a dolgunkhoz gyakorlatilag nem értő embereket. Dr. Körösi H. lehet tudós tanár, kitűnő teoretikus bölcsész, példás hivatalnok, de hogy a néptanító mértékét meg nem üti, arról saját tanulmánya (Lásd a „Magyar Paedagogia) 1903. I. sz.) tesz tanúbizonyságot.

Lássuk ezt a maga menetében : Dr. Körösi H. elmondja tanulmányának bevezető részében, hogy pár évvel ezelőtt a kultusminister megbízásából mintegy 200 népiskolát látogatott meg az ország különböző vidékein. E látogatások eredménye voit a „Népnevelők Könyvtársából megjelent „Paedagogiai Kalauz“ c. müve. (Ezzel majd más alkalommal foglalkozom részletesen). Tanulmányában, a melyről most beszélek, idéz „Kalauz“-ában. Azt mondja : „A beszéd- és értelemgyakorlatok fejezeténél pedig kifogásoltam, hogy a tanító a helyett, hogy a tanterv szellemét megértve, öntudatosan vezetné a kis gyermekeket az előtte ismeretes tárgyak vizsgáltatásával a gondolkozásra, a megvizsgált tárgyakon szerzett tapasztalatok és ezek utján ébresztett gondolatok szó- és mondatbeli kifejezésére és végül ismereteinek rendben való elbeszéltetésére, betunultat a kis gyermekkel gépies módra száraz, semmit moudó, párbeszédes formába öntött üres fecsegéseket az iskola felszereléséről, a tábla, ablak, számológép részeiről és hogy e szivet és és észt nemesitő dolgok a serdülő gyermek agyából valahogy el ne párologjanak, befejezésül gyarló rímekbe szedett versikékben betanultatja az iskola felszerelését.“

Még tűrhető volna, ha a gyermekek tényleg maguk gondlkoznának mindarról, a miről a tanító velők beszélget és kis eszökhöz mérten adnak azokra feleletet. De mit tapasztalunk ? Azt, hogy a tanításnak ilyetén megkonstruált kérdésére: „Ha az óraközökben kinyitjuk az ablakot, mi jön be az ablakon?“ A tanuló rögtön rámondja, hogy levegő, — a mint épen a tanító kívánja. Ugyanily gépies módon mondják a tanulók az állatok neveit. Bármely állatról beszélget a tanító a tanulóval, első kérdése, miféle részei vannak az állatnak. E kérdésre mintha csak egy önműködő gépet (!) húznának föl, minden gondolkozás nélkül (?) rákezdi a kis gyermek : fe-je, — nya ka, — törzse, — lá-ba, — far-ka.“

Ezt irja rólatok — hazám 200 tanítója — a ministeriumba beosztott királyi tanfelügyelő. Tehát ti „üres fecsegésre , száraz gépiességre“ nevelitek az ártatlan gyermekeket. Hiszen, ha csak 7io‘e is valóság lenne, a mit a kir. tanfelügyelő ur mond, megérdemelnétek, hogy világgá kergessen benneteket a minister. A mit utmutatásképen mond, az sokkal szebben s helyesebben van meg a legsilányabb tanítóképzői utmutatókönyvben és módszertanban. A többi része a fenntebbi magyarázatnak pedig visszatasztó, undorító sértés és gúny. Tehát mind a 200 iskolában csak üres fecsegést tapasztalt ? Kérdezem önt, tanfelügyelő ur, meggondolta-e a dolgot, a mit cselekedett ? Tehet-e arról az a 200 érdemes napszámosa a hazai népoktatásnak, hogy önnek nem lévén a népiskolai beszéd- és érteleragyakorlatokról tiszta képe, nem vehette észre a tiszta búza