Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-01-05 / 1. szám
5 DUNANTULPROTESTANS LAP. 6 hittant tanítja. Hát ez nem rontja a papok tekintélyét, ez nem káros a valláserkölcsi nevelésre ? A vallásosság szempontjából mi kíilömbség van abban, ha a tanító gyermekeknek, vagy felnőtteknek tanítja a vallás, tudományt ? Szerintem semmi. Sőt erkölcsi hatására, végeredményére nézve a gyermekek 9 éven át való tanítása fontosabb, mintha néha egy egyházi beszédet a szószéken elmond a tanító — nem mint tanító — tehát világi ember, hanem mint hittanitó, kinek oklevele, mint a többi tantárgyra, úgy a vallás tanításra is képesíti. De meg ha eltiltanék is a szószéken való predikálástól, rá van utalva, hogy a sírnál a halottak fölött áldást, síri beszédet mondjon. Ha a fiatal tanitó — mint Győry J. — mondja a hitczikkeket nem tudja, az nem annyira a tanitó, mint a képzőintézeti vallástanár hibája. Abban már teljesen igazat adok a t. cikkírónak, hogy a tanitó maradjon az iskolában. De azt — ugy-e bár mégis kénytelenek elismerni, hogy ez nem lehet — s „egyelőre a tanítókra kell gondolni“. Bizony azokra s nemcsak egyelőre, hanem — azt hiszem — még igen sok ideig. S ez nagyon jól van igy. A tanitó, mint hitoktató s a gyermekek valláserkölcsi nevelője s a lelkész mint szintén az: közös munkát végeznek, egymásra vannak utalva s egymás nélkül el nem lehetnek. S ha néha szorultságból egymást kisegítik, helyettesítik, az egyiknek a tekintélyéből sem von le semmit. Hiszen nálunk ev. reformáltaknál nemcsak a nép, hanem az egyházi törvények is, nem világi, hanem egyházi embernek tekintik a kántortanitót. Tehát nem ez a baj. Nem azt tekintem én a lelkészekre nézve lealacsonyitónak, hogy néha szükségből — mivel egyéb mód nincs — a káutor-tanitó helyettesíti a lelkészt a szószéken, mert ez természetes dolog : de igenis azt, amit egyik cikkíró ur sem vesz észre, hogy t. i. a zsinati törvény egyik paragrafusában kimondja azt, hogy a lelkészek nem képesek — még ha legegészségesebbek is — a maguk egyházi teendőit elvégezni, holott erre minden szakpálya embere képes, mert különben nem érdemli meg a fizetését és elbocsátják. Ki hallotta p. o., hogy a kir. törvényszékek bírái, ha nagyon hosszasan kell tárgyalniok, sokat beszélniük, mással, teszem : egy ügyvéddel, vagy kir. tanfelügyelővel helyettesíthessék magukat ? . . . A lelkészek pedig ezt teszik, midőn — a zsinati törvény értelmében — az úgynevezett kanonikus órákon*) a tanítóval helyettesitik magukat, azzal a tanítóval, ki egész héten át naponként öt órát beszélt, tanított, (mert felekezeti iskoláinkba a nagy ünnepek hetében is van előadás) és egész délelőtt énekelt. Miért ? . . . Mert, mint, t. Győry lelkész ur mondja, „mikon oly jól esnék stb.“ Bizony a tanítónak is jól esnék, — midőn a falut kétszer végig kell énekelnie, a háznál, a templomban, a sírnál ismét legkevesebb 15 — 20 verset kell elénekelnie, aztán egy óráig tartó búcsúztatót elovasnia és végül a sírnál beszédet mondania: jól esnék, ha délután valaki bemenne helyette az iskolába. *) Ilyen nincs a törvényben. A hóra canonica paragrafusát szerintem a lelkészek kényelem szeretete igtatta az egyházi törvények közé. Mert nem igaz, hogy egy egészséges ember egy évben 6—9 napon, ne volna képes egy nap alatt, mondjuk összesen 3 órai beszédet mondani, s kénytelen volna más — arra nem hivatott egyén segítségét venni igénybe — épen akkor, midőn a hívek tömeges jelenlétében s az ünnepi hangulatot, a lelki magába szállást a lelkek épülésére legjobb alkalma volna felhasználnia. Ezt a paragrafust, mint elavult ósdi intézkedést, mely abban a korszakban hozatott, midőn a tanítót s a tanügyet nem tekintették oly fontos tényezőnek mint ma, midőn a tanitó oly mindenese volt a lelkésznek, kinek egészségét s az iskolában való elfoglaltságát nem tartották szükségesnek figyelemre méltatni, okvetlenül a legközelebbi zsinaton el kell törölni. E helyett inkább — mivel más jobb megoldás a mai viszonyok közt nem lehetséges : igtassák a zsinati törvénybe azt, hogy a kántortanitó köteles a lelkészt a szószéken helyettesíteni mindenkor, midőn a lelkész be teg, vagy a közönséges isteni tiszteleteket magán ügye miatt nem végezheti s midőn a lelkész elhalálozása esetén helyettes lelkész nem alkalmazható. A lelkészek azt a segítséget, melyet eddig nagy ünnepeken vettek igénybe : használják fel évközben nehány heti vagy hónapi üdülésre, mert bizony az örökös lekötöttség mellett, mint minden pályán, itt is jól esik s az egészségre szükséges is a pihenés, a vacátió. Pap-tanító. Hozzászólás a „Nyílt kérdésihez. Én a kérdésre érdemlegesen nem válaszolok, azért is nem Írtam „Válasz“ cimet. Hogy a kérdés időszerű s a hozzászólásra alapul szolgálhat — egypár esetet hozok fel. N . . községben meghalt egy gazdaember. Ez az ember a nép hite szerint gyanús körülmények közt gazdagodott meg. Időnkint baja, pőre volt vagy egyik vagy másik ház- és birtokszomszédjával. Özvegyet hagyott és két felnőtt árvát. A szomszédok állítása szerint azokkal is hadilábon állt, a kik bizony keserűségükben ilyenféle nyilatkozatot is tettek: a jó Isten már miért nem veszi el az ilyen izgága embert ? ! Hát elvette. Akkor aztán mégis ceremoniás temetés volt. A pap prédikált, a tanitó búcsúztatott. Siratták a hű férjet, a jó atyát (?) Az érckoporsón drága diszes koszorúk voltak. Az ilyen diszes koszorút csak nem temetik el a földbe. Olyan helyre kell tenni, a hol mások is láthatják, gyönyörködhetnek benne. Bevitték a templomba^ a férfiakkal szemben levő karzat közepére tették, hadd lássák azok, a kiket életében megbántott. Megjegyzem a gyászoló család nem járt el a templomba. F . . . n a millenniumi ünnepélyre az egyház vett egy diszes zászlót, meg én is egyet. Kemény papírból félkör alakban, kék színben 15 centi nagyságú nyomtatott alakú betűkből „Isten áld meg a hazát“ föliratot rajzoltam, belül körben Magyarország címerét, a címer 1* Szerk.
