Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-12-14 / 50. szám
871 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 872 nélkülözünk — annyira sikerültek, az ima kellékeinek anynyira megfelelnek, hogy e tekintetben hozzá hasonlót irodalmunkban nem is ismerek. K. Tóth Kálmán és Szász Károly imádságait nem értem ide; azok más zsanerüek, de éppen nem állanak fölötte; sőt használva azoknál többet érők falun. De beszéljenek maguk az oratiók. 1. A halál munkája az élet uránál. Sokáig betegeskedett öreg házastárs felett. Allegória. Az ur széttekintvén a menyből az ő veteményes kertjén, a földön: szólt a halálnak, a szolgájának : Nézd csak annak a kertnek egyik félre eső helyén egy pár Öreg törzs van, ifjú csemetékkel, sudár hajtásokkal szépen körülvéve.“ Milyen szép ez: a mint körül Írja : „Öreg törzsnek hívják, oda lenn a földön, de tudod, az nálunk ide fenn az égben, itt az örök létben csak átültetésre kifejlett növényke.“ Az együk öreg törzs már régóta sínylődik, sorvadoz ; megérett hát arra, hogy onnét kivetetvén, átplántáltassék a menybe. A szolga megindult, alászáliott a földre s estére kelvén, a fát átplántálta . . . Alánézett az Ur a magas egekből és szólt a halálnak, az ő szolgájának : Nézd, aratáshoz készül a földi ember ; eredj alá, vidd veled kaszádat, állj elébe egy kevéssé az aratók csoportjának, hirdesd oda lenn, hogy a földi ember az én országomnak termése, gabonája. S hogy szavad hitelre találjon, jelt is adhatsz nekik. Egy rendet im, kaszáddal levágni én engedek. Nézd, ott van egy lélek, érett kalászokkal : ezüst hajszálakkal. Érett gabona az rég, arasd le azt nékem .. . És a vigasztalás ? e példaszerű hasonlatokban van. Nem vagyunk semmik a mindenségben, csemetéi vagyunk a földön a jó Isten veteményes kertjének s a mennyei gazda csak azért ültetett ide, hogy itt érleljen alkalmasokká az égi terekre átplántáláshoz. Vetései vagyunk a nagy Istennek stb. ... Az ima vigasztaló, felemelő, megnyugtató. 2. Az Úrral perlekedő halott. Gyermektelen kántor-tanító sáfárságáról beszámolva, ott áll az örök biió előtt s bár ajkai rebegik : Ítélj meg stb. A sziveket vizsgáló Isten kiolvassa onnét a perlekedést: (Jer. XX. 7.) Megcsaltál Uram engemet ! Az első vád az, hogy rossz helyre állította, midőn a népnevelés sanyarú pályáját rendelte számára És az Ur válaszol : Rövid látású por ember ! hát nem volt neked boldogság az én veteményes kertemben kertészkedni ? Panasz helyett dicsekedned kell lene, mert én téged arra méltóztattalak, hogy munkatársam légy az ember-világ vezetésében. Második vád : Egy gyermeket kértem tőled Uram ! és imé megadtad nékem. (II. Ján. 1.) Miért cselekedted azt, hogy a kit adtál, csakhamar vissza is vetted? stb. Az Ur felel: Por-ember! testi szemeid az én titkaimba még kevésbbé tekinthetnek, mint az égő napba; de nyisd ki csak hited szemeit. A sejtelem által, mint egy tükör által megláthatsz valamit az én egybevágó, egy célra munkáló mély bölcseségemből. Termeltem gyümölcsöt szerelmednek fájáu ; ám de miért ? hogy megismertessem veled a legfönségesebb szeretetet : az apai szívnek magzata iránt lobogó szerelmét. De vissza is vittem, mert célomat értem. Megtanultad innen alkalmazni az én örök törvényemet, a kicsinyek iránti önzetlen szeretetet, mit a népnevelésben alkalmaznod kell „nem egyet százakat, ezret biztam rád, kik között most már egyenlően vallott meg apai szereteted stb. Majd 3-or itt hagyott hitvese miatt perel, de az Ur Arany Jánossal vigasztalja: kinek az ég alatt már senkije sincsen, ne féljen felfogja ügyét a Jó Isten ! Utoljára a fekete kenyeret panaszolja, melylyel fáradságát jutalmazták s azt az üres erszényt, melyet beszerzésére hágy. Ennek ellenében oda állítja az Ur a ravatal mellett könnyező egész gyülekezetei, a mit sok földi hatalmasság megirigyelne tőle. Ezek mind sóhajtják, kérik, imádkozzék a hű szolga megjutalmazását. Kell-e több ennél ? És elnémul a panaszkodó lélek, s mindig csendes megadással alázza meg magát, a hivek imádkoznak. Remek szép a „senki halottja“ egy családtalan öreg, özvegy nő, ugyan ilyen az „Isten keze,“ melyet villám által agyon sújtott öreg özvegy felett tartott. „Egy betű a hóban.“ az a fekete koporsó, mely a téli tájon utazik keresztül. A „Fűit“ igazi remeke az oracióuak ; vigasztaló, munka. Az elhunyt községi biró felett beszéli, hogy az utasok egy sirkőre akadtak, melyen ez az egy szó állott.: fűit. Hát ennyiből áll-e egy küzdelemteljes egész életnek utolsó méltánylása ? Oh nem mindig — feleli ; hány ember élt már e földön, a kiről egy néma emlék oszlop sem beszéli, hogy; volt! Majd megállva tekintek a ravatalon, kérdezi : kész a te emlék oszlopod ? Mit olvashat sírkövedről az utánad következő nemzedék ? És elmondja, hogy az idvezült 4 szögű emlék oszlopát látják az ő lelki szemei, melynek egyik oldaláu ez van felírva: község. És itt méltányolja a községnél szerzett érdemeit; a 2-ik oldalon ez a felírás: egyház; a 3-ikon: család. Méltatva itt szerzett érdemet, áttér a 4-ik oldalra. Ezen több feljegyzést letörölt a boldogult keze ; utoljára reszkető kezekkel ezt karcolta oda: „Írjon ide valamit más!“ Mi Írunk hát oda s az érdemes férfiú szép jellemzése után ezt jegyzi rá: „élt, szeretett; élni és szeretni fog örökké!“ Legszebb darabjai a kötetnek a XX. kincs kereső, elhalt segédjegyző felett-, XXI. Hazajáró lelkek — megcsalt nő felett és a XXII. „Csillag hullás“ — gyermek felett. Forgatni kell azonban csak a kötetet, nem találhatni benne kivetőt, egyet sem. Irálya szép, tömör, nem dagályos, telve szép költői hasonlatokkal ; nyelvezete gördülékeny, sehol sem nehézkes, könnyen érthető; vigasztalásai szívig hatnak, felemelnek, megnyugtatnak. A kötetet nyereségnek tartom egyházi irodalmunkban s mint ilyet, méltónak tartom a pártolásra. Megszerezhetni szerzőnél Tök, Pestm. u. p. Zsámbék. Ára : 3 kor. 20 fillér. Keresztur. Babay Kálmán. Af egyes l^czteményeí;. — Az előfizetési pénzek és hirdetési dijak szives beküldését tisztelettel kérjük. — Gyászhir. Mély részvéttel vettük és közöljük a következő gyászjelentést. Alulírottak fájdalomtól megtört szívvel jelentik a hűséges házastársnak. szerető apának és nagyapának, a jó rokonnak, a buzgó lelki pásztornak
