Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-09-14 / 37. szám
641 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 642 részéről. — Történt, liogy a koporsók koszorúinak a templomban ereklye gyanánt elhelyezését kénytelen volt a lelkész a befolyásos család iránti tekintetből, némán eltűrni. Történt, hogy «hitünknek cselédei» a gyönge, betegesnek látszó kisded nyomban való megkeresztelését sürgölték, nehogy — u. m. — kereszteletlenül halván meg, elkárhozzék. És történik ki tudná: hány helyen? hogy az úrvacsorát kivánja a beteg köznapon vagy éppen éjnek idején. Mindezen és több más ily kívánságoknak engedni, a humanitás, a szív dolga: mint átalában maga a vallás is szivbéli ügy. És mind ezekben a szív szavait hallgatva, engednem kell. Beteg hívemnek, ha kívántatik, éjnek idején is föl kell adnom az úrvacsorát. Még a logikai következetesség is ezt kivánja. Mert ha A-t mondok, B-t is kell mondanom; ha nappal bármikor is elmentem : mennem kell a napnak bármely szakában. Ámde a vallást, külső nyilvánulásaiban, az ész s az általa alkotott hittan korlátozza. Mit szól mindezekre a Helvét hitvallás, melyre esküszünk, a Heidelbergi káté, melyet magyarázunk ? Ezek az utolsó kenet, a halotti szentség dogmáját elvetik. És mikor ezekkel szemben törvénykönyvünk 118-ik §-a azt rendeli, hogy a betegnek az úrvacsorát, ha kívánja*), kiszolgáltassam, de az erre alkalmas időpontot meg nem határozza: akaratlanul is nem arra kényszeriti-e közülünk a szív embereit, hogy a pápista utolsó kenet s halotti szentség dogmájának szerezzünk hívőket? Ez nem lehet missiónk! Fordítsák a. o. a zsinat leendő atyái figyelmüket e kényes pontra és szövegezzék a helvét hitvallás szellemével megegyezően. Addig is jó szolgálatot tesz nt. Szerkesztő ur (és bárki más is) a közérdeknek, ha felvilágosítást ad becses lapjában az ott fölvetett ama kérdésre: helyes s megengedhető-e hittani szempontból, az úrvacsorának betegek részére bármely időben kiszolgálása? egyszersmind közlené, *) „Ha kivánja.“ E közbeszurt mondat illustrálhatja e § szerkezetének gyarlóságát. Mire való ez itt ? Ha kötött beszéd volna, azt mondhatnék, hogy az utánna kővetkező verssor kadenciája miatt, — ad formám: Egyél előled, ha van mit, Más elől el ne végy sem-mit. De ez kötetlen beszéd s a logika sem kivánja, mert hiszen annak, a ki az úrvacsorát nem kivánja, föl sem adhatom. Hanem más akart ez lenni, t. i. „amikor kivánjaDe e nehéz csöpp bent rekedt a pennában. hogy ott s azon vidéken és a külföldi hitrokonoknál, mily eljárás van szokásban? Nagyon tanulságos lenne az ily közlemény. Okulnánk abból mi öregek is. ítészemről azt tartom helyes eljárásnak, ha a lelkész, mikor hívják, elmegy a beteghöz s ha a gyülekezetben urvacsorai alkalom van, részelteti őt és a család arra való tagjait az úrvacsorában. De ha nincs urvacsoraosztás napja a gyülekezetben, ne szolgáltassa ki a betegnek; hanem egyébként nyújtson neki lelki enyhületet s imádkozzék vele a családdal együtt. Nagy-Igmánd. Szentkúti Kiss Károly. Válasz. A felvetett kérdésre a magam egyéni véleményét leghátul nyilvánítom ; előbb Ursinusnak, Luthernek és a debreceni „Rövid hitvallásának felfogását közlöm. Ursinus a káté 75 kérdéséhez irt magyarázatában a többek közt ezeket mondja : Az úrvacsorát nem az egyesnek privatim, hanem a gyülekezetnek keli ünnepelni 1. mert közösség az és a közösségnek egy jele; a magán úrvacsora pedig nem közösség 2. mert Krisztus az ő jótéteményeivel nem privátim az egyesre, hanem mindenekre nézve közös; a privat-kommunio tehát a közkincset magán kincsesé teszi; 3. mert Krisztus valamennyi tanítványt hivta a szent vacsorára; ezért hát a privat-kommunio Krisztus rendelése ellen van. 4. Végre, ha valaki magát a szentvacsorától visszatartja, vagy azt valami betegségre halasztja, ez kétségkívül elvetendő indokból történik, t. i. vagy azért mivel másokkal együtt nem akarja venni, vagy pedig azért mert még nem tartja elég méli ónak magát arra. Pedig mind elég méltók, a kik hiszik, hogy Ivr. halála által megszabadultak az örök kárhozattól és hő óhajtásuk, hogy az istenes életben gyarapodjanak. Röviden, ha csak egy egyén veszi az úrvacsorát, ez a sakramentom szokása, neve, rendelése és mivolta ellen történik. (Privát-kommunio, t. i. egyes egyén kommuniója ellenmondás önmagában). Lu'her egy 1539-ben kelt levelében a privátkommuuioról igy nyilatkozik : a mit ti kérdeztek a beteglátogatásról arról elég tájékozást nyerhettek a mi egyházi szokásunkból, mint a melyben (Luthernél Wittembergbeu) oly' sokáig éltetek. Én azonban úgy vélem és akarnám, hogy a privat-kommuniot mindenütt egyszerűen megkellene szüntetui. . . . Mert ez a privatkommunio még elviselhetlen és képtelen teherré fog válni, kivált pestis idején. Az se helyeselhető, hogy az egyház a sakramentomokkal oly szolgaiasan bánik, különösen azoknál, kik állandóan megvetik és aztán azt akarják, hogy minden esetre kész szolgájuk legyen az, a kinek ők soha semmivel nem szolgáltak. De mivel ez a dolog még nincs rendezve, a mint tudtok, úgy tegyetek, és osszatok úrvacsorát a gyengéknek egyedül,
