Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-01-26 / 4. szám
55 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 56 önti el valóját azon gondolatra, hogy van legalább egy hely, egy hajlék : a szentegyház, hol külső jeleivel is találkozhatni azon felemelő igazságnak : mindnyájan, nagy és kicsiny, gazdag és szegény emberek, egy Atyának gyermekei és egymásnak testvérei vagyunk, kiknek meghagyatott, hogy „egymás terhét hordozzuk.“ Hogyan lehetséges ez a templomszékek adás-vételén alapuló adózási rendszer mellett?! Sehogyan sem! Csak egyet vegyünk, az öregséggel járó terhet, miket keresztyén nevelésű ifjak segitsége mellett képes hordozni a nazireusi fürtökkel ékes agg. Tudvalevő, hogy hajlottkorú híveink látó s halló szervei a természet vastörvényeinél fogva sokkal gyengébbek, mint a fiatalabbakéi, nem is említve, hogy bizonyos szerencsétlenség, betegség vagy más efféle kedvezőtlen körülmények bénitólag hatnak fiatal érzékszervekre is. A jó erkölcs, mely az öreg előtt felkelést parancsol s az öreg arcának megbecsülésére nógat; a szeretet, mely a szerencsétlenek iránt részvétre gerjeszt: mindez azt követelné, hogy a tisztes vénségnek s a testi nyomorúsággal látogatottak említett fogyatkozásait az által is mérsékeljük, hogy a rövidlátókat, nehezen hallókat a szószékhez közdebb ültessük. Ezen követelménynek eleget tenni képtelenség ott, hol nem kor, illetve nem testi hiányosságokra tekintettel, hanem vagyoni állás szerint foglalnak helyet a gyülekezeti istenitiszteleten megjelenő hívek. A kérdésben levő adózási rendszer figyelmen kívül hagyja azon isteni kinyilatkoztatást is, melyet Lukács evangélista ezen szavakban ad értésünkre : „A kinek sok adatik, sok kívántatik tőleGyarló ellenvetés e részben, a mivel a templomszékek szerinti adórendszer védelmezői élni szoktak, hogy nevezetesen ad is többet az, a kinek többje van s viszonzásképen jár neki az elébbvaló hely. Az ám, csakhogy az ilyen viszontszolgálat kívánása elveszi minden becsét annak az adásnak. Feltételhez kötött jócselekedetet nem ismer a keresztyén morál. De ettől eltekintve is úgy áll a dolog, hogy a templomszékért — igen — fizet az illető az egyháznak, mint birtokosnak, azonban, hogy ő gondtalan életet, független társadalmi állást, s más ezekhez hasonló jót biztositó vagyoni helyzetnek örvend: még ezért voltaképen semmi hálaadó szolgálatot nem tett az isteni gondviselésnek. Az egyház a templomszékekért megkapta, — mondjuk, a magáét, de nem az Ur, a kitől száll alá, minden jó adomány és tökéleles ajándék. Honnan nyilván való, miszerint a templomszékek kulcsul vétele nyomán fennálló adózás nem annyira adózás, mint inkább az „adsza-nesze“ üzleti elv szabályaiból folyó adás-vétel. Azzal a szőrszálhasogató, sziikkeblüségtől sugalmazott érveléssel se álljon elő senki se, hogy miért fizetnének több adót a gazdagok, mikor hiszen nem veszik nagyobb mértékben igénybe az egyház szolgálatát, mint a szegények. Ez érvelés azon kérdés felvetésére kényszerit, vájjon keresztyén gazdagoknak tartják az ingyen érvelők magukat, vagy pedig nem ! . . . Ha nem : akkor nincs helyök a hívek közösségében épen úgy, mint a pogánynak. Ha igen : akkor „ne legyenek felettébb igazak, keresvén a maguk hasznát.“ Akko „azon indulat legyen bennök, mely volt a Krisztus Jézusban is, ki mikor Istennek formájában volna, nem állitá ragadománynak lenni az ő Istennel való egyenlőségét ; hanem ő magát megüresité, szolgai formát vévén magára“; szegénynyé lett érettünk, hogy O általa meggazdagodjunk. Hasonlókép földi jókkal bőven megáldott feleink se állítsák ragadománynak lenni szegény embertársaikkal szemben Istentől nyert világi szerencséjüket, hanem üresitsék meg kész szívvel magokat, legyenek a mutatkozó szükséghez képest a szegények helyett is néhány adóforinttal örömest szegényebbekké, jól tudván, hogy „Isten a szegények részét is a gazdagoknál tette le. Távoztassanak el magoktól minden telbetetlenséget, mely nem elégedvén meg a vagyontalanokra nézve csak az óhajtások országában létező sok kívánatos földi jóval, ezeken felül még a templomi ülőhelyeken is előnyökre, kiváltságokra vadászik. Tegyék magukat (gondolatban) a vigyonnélküliek helyzetébe hogy annál könnyebben felbuzdulhassanak, fellelkesedjenek napszámból élő hitsorsosaik szeretetére s hálafohászra az őket szegények sáfárává elhívó égi Felség kegyelméért. Sőt azt is elméjükben forgassák, hogy „az Ur a szegényért boszut áll/1 (Zsolt. 140, 13.); és pedig nem csak mint az evangéliumi gazdagon az örökkévalóságban, hanem sokszor már itt az időben, a mint ezt sok ezer példával igazolja a történelem és a mindennapi tapasztalás. Es végezetre vegyék fontolóra^ hogy jól felvéve, azon általános, szegényre-gazdagra egyaránt vonatkozó lelki érdekeken kívül, melyek az egyház létindokát képezik, van egy különös és inkább a gazdagabbakat érintő érdek is, mely hangosan követeli, hogy a vagyonosok anyagilag is hatványozott mértékben istápolják azt az intézményt, melynek tilalmai között tekintélyes helyet foglalnak el e következők : ne ölj, ne lopj, ne kívánjad! Vájjon e világra nézve nem főként a vagyonosak vallanák-e kárát, ha ezen tilalmaknak betartására nem nevelné az egyház az emberek at ? . . . Minden bizonynyal ! Ha pedig az egyház anyagi eszközök hijjában nem volna képes erkölcsnevelői tisztét teljesíteni, a rendőri intézmények szaporítására, fejlesztésére kívánna az állam, kívánna a vagyonosok érdeke nagyobb arányú áldozatot. Világos ennélfogva, hogy a vagyonos egyháztagok által fizetett adó többletének a templomszékekben nyújtott viszontszolgálat nélkül is busáson megvan a maga ellenértéke. (Folyt, köv.) G. Szabó Mihály, lelkész. A magyarorszagi ev. ref. egyház alkotmányos szervezete. (Folytatás.) 431. §. A tanítói hivatal megiiresedése az esperesnek azonnal bejelentendő; hasonlóul felterjesztendő hozzá a megejtett választás eredménye is, a megválasztott egyén okmányaival együtt. A megválasztott egyén
