Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-09-07 / 36. szám
627 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 623 6. Luther Wartburgban. Bibliafordítás. 7. kavarok Wittenbergben, a pór lázadás. 8. A népnevelése az iskola segélyével. (A tanác-ioklioz. A katechismus.) 9. Luther családja körében. (Levelek. Asztali beszédek.) 10. A speieri ágostai országgyűlés Schmalkaldeni szövetség. 11. Luther halála. 12. Schmalkaldeni háború. Ágostai vallásbéke. A 30 éves háború a következőkben van képviselve : 1. Lützeni ütközet. 2. Magdeburg feldulása. 3. Gusztáv Adolf győzelmei Németországban. 4. A dán háború. 5. A cseh és pfalzi háborúk. 6. Wallenstein halála. 7. Weimári Bernát. 8. A béke. A thüringiai protestánsoknak abból az eljárásából, hogy az egyháztörténelmet a hazai történelem egy részének veszik s mint ilyent tanítják, talán mi is tanulhatunk annyit, hogy a magyar protestáns egyházak történelme is igen szépen beilleszthető a magyar nemzet történelmébe. Be'ekezetünk iskoláiban nincs is értelme annak, hogy egy és ugyanazt a dolgot kétszer tanítsunk : egyszer a hazai, máskor meg az egyháztörténelemben. Inkább legyen egyszer, de alaposabban ! A hit- és erkölcstant oktatás módja. Bármilyen célirányosan jelelje ki a tanterv az egyes osztályok anyagát, ha a tanítás módja nem alkalmazkodik a psychologiai igazságokhoz, a jó anyag jóformán kárba vesz. A lélek nem képes megemészteni, assimilálui. Nem akarok én a mai hibás módszerek, jobban mondva módszertelenségek miatt senkivel vitatkozni, de be kell ismernünk, hogy a hit- és erkölcstani oktatásnak zátonyra jutását nagyban elősegítette az a „mód“, melyet ennek a tanításánál eddig követtek. Méltóztassanak figyelembe venni azt a módot, a mit igen sok iskola a „Káté“ tanításánál követ s igazat adnak nekem, hogy ilyen „módszer“ elsajátításáért nem érdemes a tanítóképzők padjait négy éven keresztül — koptatni. Nem a tanítóképzők hittanárait kárhoztatom ón ezért, hanem egyrészt az életbe kilépő tanítványainknak, — másrészt a közvetlen felettes hatóságoknak — nemtörődömségét. Teszem pedig ezt azért, mert a puszta „lecke-feladás“-t és „lecke-kikérdezés“-t sem tanításnak, sem a tanítóság mellé illő „mellékfoglalkozásnak“ nem tekinthetem. Az ilyen eljárás semmikép nem áll a nevelés legfőbb céljának a szolgálatában. Valamivel jobban állunk a bibliai történetek tanításánál. Ez a valamicske azonban csak ott és addig van meg, a hol és a mig a gyermek a bibliai történetet tanítója elbeszélése után tanulja meg. Itt is megtörténik akárhányszor, hogy a tanitó kénytelen kétszer, háromszor vagy nagy nem tudom én hányszor ugyanazt a történetet elbeszélni. Beszél a fülnek, mintha az valóságos nürnbergi tölcsér volna, a melyen minden tudomány bejut az ember fejébe. Azzal azonban már kevesebben törődnek, fejlődik-e igy annak a gyermeknek az értelme ? Tanul-e ítélni, következtetni ? Nemesednek-e a tanítás révén érzelmei ? A mely iskola, a mely módszer csak tudásra, az emlékezetre fekteti a fősulyt s az ész fejlesztésével, a szív nemesítésével nem törődik, annak az eljárását tisztelet-becsület, de igazság is, nem tarthatom kielégítőnek. Ezzel egyszersmind kimondom azt is, bőgj7 a hit- és erkölctaui oktatásnál a mai nap talán a leghasználatosabb „módszer“ a legrosszabb és kíméletet, dédelgetést egyáltalában nem érdemel. Az tehát itt az első kérdés : hogyan kellene mindenek előtt a bibliai történeteket tanítani ? Erre röviden azt felelhetném : úgy mint Herbart követői a formális fokozatok utján teszik. Mivel nem merem feltételezni, hogy tanítóink s e lapok olvasói is mind ismernék e formális fokozatokat, kénytelen vagyok ismét kitérést tenni, hogy aztán megmutassam : milyen arculata is van a formális fokozatok utján a bibliai történetek tanításának. Ismétlem azt a tételt : az iskolai tanításnak a nevelés legtöbb célját kell szolgálnia. Ha ez a tétel helyes, akkor helyesnek kell annak is lenni, hogy a célból valamely rész minden tantárgyra, sőt a tantárgy minden feldolgozott anyagára háramlik. Az egyes tantárgyaknak s s igy a bibliai történelemnek is megvannak a magukban véve kerekded egészet alkotó részei. Ezek a részek is bizonyos cél szolgálatában állanak. Ezeket a kisded részeket, a melyeknek eredményéből synthesis utján az összes tanítási cél kialakul, didaktikai egységeknek mondjuk. — Nem azért nevezzük ezeket tanítási egységeknek, mivel egy vagy fél órán el lehetne, vagy el kellene végezni, hanem csupán azért, mert az illető tantárgyból kitűzött célunknak egy részét elérjük, el kell érnünk vele. A tanítás alapjában véve a gyermeki lélek irányítása, a psychologia alkalmazása. Minden tanításnak, ha célt akar érni, a psychologiai igazságok szerint kell kialakulni. Éppen ezért ezekben a tanítási egységekben a tanítás módját illetőleg bizonyos egyöntetüsegnek kell lenni. Olyan formai dolognak, a mely alkalmazható bármely tantárgyra, vagy bármely tananyagra egyaránt. Az egyes tanítási egységek iskolai feldolgozásánál három jő tekintetbe: szemlélet, fogalom alkotás, alkalmazás. A szemléletnek kettő áll szolgálatában : előkészítés az új ismeretre (analysis) és az új ismeret tartása (synthesis). A fogalom alkotásuak megint két része van : a képzetsorok összehasonlítása (associatio) és a lényeges jegyek öszszefoglalása (systhema). E szerint bármely tantárgyból, bármilyen tananyagot tanítsunk, minden tanítási egység módszeres feldolgozásánál öt fokozattal van dolgunk ; analysis, synthesis, associatio, systhema és íunctio (methodus). Ezek az úgynevezett formális fokozatok. Mikor azt mondottam, nem feltétlenül szükséges, hogy egy tanítási egységet egy fél vagy egy egész órán teljesen bevégezzünk, ezzel együtt állítottam azt is, hogy mind az öt fokon sem szükséges egyetlen órán keresztül mennünk. Lehet olyau tanítási egységünk, hogy az egyik órán meg kell elégednünk a szemlélettel, másikon a fogalom alkotással és csak a harmadikon lehet alkalmaznunk a szerzett ismeretet. —
