Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1902-06-22 / 25. szám

435

DUNA NT ÜLI PROTESTÁNS LAP

436

lasztására legyen annyi befolyásunk, mint a mennyi van egy-egy presbyteriumnak. Meg is adta ezt a jogot az 1881. évi zsinati törvény, de az 1891—3. évi elvette; elvett, de szükséges és megérdemlőit jogaink visszaszerzésére törekedni kötelességünk.

4. A másutt rendes minőségben szolgált éveknek a korpótlékoknál beszámításához megadja a reményt az 1894. XXVII. t.-c. 13. §-a, mely viszonosságot állapít meg az állami és nem állami tanárok közt nyugdíj- és ellátás fejében. A cultusministeriumnak 1900 évi 4869. sz. rendelete szerint az államnál beszámíttatnak a felekezeti iskolában szolgált évek a korpótlék tekintetében ; nem lehet az, hogy az államnál mostohább lenne tanárai iránt az egyház.

5. A megbetegedett tanár iránt rendesen viseltetnek a fenntartó testületek annyi kegyelemmel, hogy egészségük visszaállítására rövidebb hosszabb szabadságolás által alkalmat adnak ; tehát a tervezett §-sal csak a meglevő kegyelemnek a jog alapjára állítását, mintegy fixirozását célozzuk, de ennek bővebb indokolását nem tartjuk szükségesnek.

6. A fizetési osztályok eltörlését szószaporitás volna bővebben indokolnunk, csak annyit említünk fel, hogy hovatovább megerősödünk azon vélekedésünkben, melynek már egy ízben kifejezést adott a tanári kar; nem lessz addig testvéries szeretet, hátsó gondolat nélküli barátság közöttünk s nem lessz teljesen egészséges kartársi szellem, mig ez a tévesztett irányú fokozati rendszer fennáll. A mit a fokozatok eltörlésével vesztünk, azt pótolja a tervezett korpótlék-növekedés, mely minden eshetőségekkel szemben biztosítja az előmenetelt a fizetésben, sőt előnyösebb is a mainál annyiban, amennyiben 25 évi szolgálat után 4400 korona fizetést helyez kilátásba, míg jelenleg 4200 koronánál magassabbra nem emelkedhetik a fizetésünk. Természetes, hogy e törvény életbeléptetésével senki sem csonkűlhat jelenlegi fizetésében, a meglevő állapotokat nem forgatnánk fél. Különben annak sincs értelme, hogy miért évenként s miért nem harmadévenként növekedik a korpótlék, vagy a mi leghelyesebb volna, a 2000 kor. 30 évre osztatnék fel.

C) 1—2. Ridegnek, sőt embertelennek tartjuk, az 1885. XI. t.-c. 28. és 39. § ának rendelkezését, mert mig semmi észszeriiség sincs abban, hogy két gyermekkel elmaradt özvegy nem kap egy fillért sem nevelési járulék címén és hatnál több árva már kivül esik az emberi köuyörület határán ; addig semmi emberies nem nyilatkozik abban, hogy az 5 évnél kevesebbet szolgált tanár özvegye semmit sem kapjon a temetési járulékon kivül, pedig meglehet, hogy ez az özvegy több ideig élt együtt férjével, mint az a másik, a ki pl. egy 11 éves tanárnak lessz a féleségévé, de férjével alig él pár hónapot. Semmi igazság nincs abban, hogy ez utóbbi nyugdíjat is kapjon, amazt pedig talán az 5 év betöltésénél néhány nappal előbb bekövetkezett halál kirekeszti annak jótéteményéből. Ha ez azért terveztetett, hogy kezdő nyugdíjintézet nem lehetett ezekkel szemben is könyörületes, inkább helyeztessék egyelőre ha

tályon kivül az 1894. XXVII. t.-c. 6. § ának a tanulók járuléka leszállítását Ígérő pontja (kedvező mérleg esetén); ez, mint már megszokott tehernek tovább viselése, kisebb baj a jelzett rideg és kegyetlen elbánásmódnál.

3. A sérelmesnek talált cultusministeri rendelet csak megszakítás nélkül folytatott tanári éveket számít be a korpótlékba. Már most megeshetnék valakivel a saját hibáján kivül, hogy pl. 10 évi szolgálat után egy évet szünetel, nem volna igazságos, ha az ismét szolgálatba lépésekor még a már szolgált 10 évét is elveszítené. Igazságos, hogy a szolgálaton kivül töltött év ne vétessék figyelembe a korpótlékoknál, de méltányos, hogy a szünet előtti évek ne essenek ki a számításból.

Imé, ezekben óhajtottuk okait feltárni javaslatunknak. Lettek volna ugyan még üdvös eszméink, de csakis a kivehető terveinket foglaltuk egybe, kérvén ezekre a Nagyt. és Tek. Tanári kar szives jóindulatát.

Húszéves találkozás junius 15-ikén.

Újabb időben szokásba jött, hogy a különféle iskolák végzett növendékei bizonyos számú évek elteltével találkozóra jönnek össze. S elmondhatjuk, hogy ez igen szép és hasznos szokás. Olyan, a melynek csak jó oldala van, rossz pedig egy sem. Mily szép is az, mikor hosszú évek múltával összejönnek az ifjúkori jó barátok, hogy a múltak emlékeit felújítva s a válás óta letelt évek küzdelmeit elbeszélve újra felelevenítsék ama legszentebb érzelemnek talán még halványulni kezdő színeit. S ha talán minden egyeshez nem kötött is bennünket mélyebb baráti érzelem, azért mily kedves ismerőst üdvözlünk valamennyi ifjúkori társunkban s mily kedvező alkalom kínálkozik újabb szoros baráti viszony kötésére. Avagy kik között fejlődhetnék meleg barátság, ha nem a rég kipróbált jó ismerősök közt? H isz az együtt töltött ifjúkori évek egészen családias érzést ébresztnek a tanulótársak között.

De nemcsak az egyesekre nézve kedves, hanem a tanintézetekre és a társadalomra nézve is rendkívül értékes az ilyen találkozás. Nálunk az ily találkozásokkal lehet lassanként felkelteni és ébren tartani az elevenebb érdeklődést iskoláink iránt s talán majd sikerül elérni azt a fényes eredményt, a mi pl. Angliában tapasztalható, hol egy-egy híresebb iskolát a hálás tanítványok ezrei segítik elő nemes hivatásában egyrészt munkára serkentő meleg érdeklődésükkel, másrészt tettekben nyilvánuló támogatásukkal. S épen a mi felekezeti és társadalmi állások szerint széttagolt társadalmunkban mily hasznossá lesz az ily találkozás, hol elenyészik minden különbség, hogy helyet adjon az igaz testvériség érzésének.

Nem a divat, nem a szokás, hanem ez az igaz testvériség érzése hozta össze húszéves találkozóra főiskolánk ama növendékeit, kik 1882-ben tették le itt az érettségi vizsgálatot. Nem tettek ugyan fogadalmat a találkozásra, de mégis szükségképen létrehozta azt a sokfelől nyilatkozó óhajtás. Ennek az óhajtásnak en-25*