Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-01-19 / 3. szám
35 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 36 a gyülekezeti tagokat illetőleg nem ügyelnek fel arra, «hogy a vaftárnapot és saját ünnepeinket az egyházközségi tagok híven és illendően megtartsák» —- a mire pedig, mint törvényszabta kötelességre esküt is tettek — hanem maguk se tartják meg. Ez a rossz példa aztán ragad először az urakra általában, aztán a kereskedőkre és iparosokra. Egyik ismertető jelévé lett ma már a műveltségnek. A müveit ember nem jár templomba. Ezért aztán üres a helye rendszerint mindenkinek, a kinek bármiféle oklevele van, az ügyvédtől le a kovács- és kőmivesig. A kijelölt néma. padok hangosan kiáltanak utánuk. A múlt évben elkeseredetten panaszolta nekem egy fiatal, igen buzgó pap, a kiről tudom, hogy kellemes, szép, lelkes előadása van, hogy az ő gyülekezetében van olyan presbyter, a ki az istenitiszteleteken soha se látható, ha csak kirukkolás nincs; az egyházmegyén és egyházkerületeken pedig igyekszik az illető minél nagyobb szerepet vinni. Ugyan e lelkésztől hallottam azt is, hogy az egyházmegyei gondnok se néz feléje soha a templomnak, se télen, se nyáron, se melegben, se hidegben. A presbyteriumról pedig gúnyolódva szokott beszélni. Pedig az egyházmegyei gondnoknak még az egyes gyülekezetek meglátogatásában is részt kellene venni az esperessel. Minő hatással van az ilyen gondnok példája az egész egyházmegyében lakó intelligens presbyterekre és egyházmegyei s egyházházkerületi tisztviselőkre? Igen káros hatással; a helyett, hogy előbbre vinné a hitéletet, a mint az kötelessége lenne, — hátra viszi, vagy legalább is nagy akadályt gördít haladása elé. Annak pedig, hogy ez az állapot úgy szólva rendes állapottá lett, jól mondja Bernáth, az az oka, hogy «nálunk, főleg a reformátusok papjainál és vezetőinél a politikai ideálok háttérbe szorították az egyháziakat.» Van kis és nagy politika. Ma már vannak nekünk is állásaink, a mikkel direkt és indirekt tiszteletdij és befolyás jár. Kisért bériünkét erősen a rang fokozat és liizelgő szókat ád szánkba ott is, a hol az apostolokkal «bátran és nyilván» kellene szólnunk. Embereknek igyekezünk kedveskedni inkább, mint az Istennek. Jó lesz megjegyeznünk, Pál ap. e szavait: «Bizonyára, ha még embereknek kedvekben volnék, a Krisztus szolgája nem volnék.» Őrködjenek püspökeink és főgondnokaink, espereseink és egyházmegyei gondnokaink, mint törvényes Őrállóink, hogy a gyülekezeti őrállók, a presbyterek is tartsák meg az egyes egyháztagokat kötelező azon jó rendet, a melynek megtartására ők külön esküvel is kötelezték magukat. Ők már tekintélyek; szavuk úgy koruknál, mint hivatalos állásuknál fogva nagyobb sulylyal bir, mint az egyes, talán fiatal, talán valami gyengeségben szenvedő lelkészé. A zsinat pedig vegye fel a canonica visitatio pontjai közé, hogy «a presbyterek adnak-e jó példát a nyilvános istenitisztelet gyakorlásában ?» Templomszék az egyházi adózás körül. Néhai való jó Szabó János, a pápai ev. ref. egyházmegye egykori esperese azt irta volt naplójának egyik lapjára: „Meg kell veszekednem a mikályházai székper miatt D A mi volt, az most is vagyon. Egyházmegyénk érdemes esperesének ép úgy, miként hajdan a megboldogult lelkek seregében élő elődjének nem kis fejtörést, nem kevés gondot okozhatnak manapság a templomi székperek bonyolódott ügyei, melyek miatt teljes lehetetlenség, hogy némely máskülönben szép reményekre jogosító ekklézsiánkban mindenek ékesen és szép renddel folyjanak. Hogy elébb mint vala, új ember lévén ez egyházmegyében : nem tudhatom, de az utóbbi 3 — 4 év alatt nem tartottunk egyházmegyei gyűlést, melynek tárgysorozatában elő ne fordult volna a templomszékeknek vitás kérdése. Most N.-Piriten különböztek össze az atyafiak, majd Acsádon okvetetlenkedtek. — Most Mihályházán bolygatták a templomszék szerint való adózási rendszer dolgát; majd K.-Piriién okozott méltó megbotránkozást és háborúságot a templomszekekkel történő üzérkedés. Egyik helyen jobb ügyhöz méltó versengés fejlődik ki a felett, kik legyenek a templomi első pad büszke tulajdonosai; másik helyen olyan formán kívánnak cselekedni az emberek, mint a példabeszédbeli kereskedő, a ki egy rókáról két, sőt három bőrt is nyúzott. Itt az aranyborjú bálványát áhitozza az önző, hiú nép, s mi képen a nagypénteki „feszítsd meget,“ oly öblös torokkal kiáltja: inkább vesszen a pap, inkább pusztuljon az ekklezsia, semhogy a felebarát rovására előnyökhöz ne jusson az a kedves „En !“ Ott a megvett templomszéket korcsmái pohárcsengés zenekiséretével üti dobra a szentségtörő kalmárkodás. Emitt a tisztes templomszék titkon forrongó elégiiletlenség kutforrása gyanánt szerepel; amott rövid fegyverszünet után újult elkeseredéssel ismétlődik az ádáz harc, hogy széttagolja az egyházat, a társadalmat, feldúlja még a vérség szent törvénye által parancsolt rokoni jó békességet és szeretetet is. Ha néhol csend és nyugalom észlelhető a jelenben, ott az a csend a tengeri vihar szokott megelőzője; ott az a nyugalom a tetszhalottnak, vagy ha úgy tét
