Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-05-25 / 21. szám
365 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 366 zött tehát kikerülhetetlen eleinte az elhidegülés, aztán a harc és háború. Ezeknek szemmellátása indította a protestáns egyházmegyéket és kerületeket arra, hogy kívánják az 1868: Lili: 12. §. visszaállítását. E kívánat a mi conventünk elé is eljutott már: és a mi conventünk ekivánatra ezt feleli; «Nem javasolhatjuk azt, hogy az 1868. évi Lili. t.-c. 12. §-ának visszaállitása iránt zsinatunk lépést tegyen.» Ezzel a határozottal megint aligha ellenébe nem szegezte magát a gyülekezetek közóhajának. E határozattal azonban nem állhatja útját annak, hogy az egyházak közóhaja — ha csakugyan az lessz — az államkormány és az országgyűlés elé ne kerüljön, mert Egyházi Törvényünk 50. §. h. p. biztosítja részünkre a felirati jogot. K. J. Szemlélődés az 1848. évi XX. t.-c. képviselőházi tárgyalása körül. Mit is mond tehát a függetlenségi párt javaslata ? s mi van abban olyan, a mit a szabadelvű párt el nem fogadhatott ? Bizony elmondhatjuk, hogy a javaslatban alig van valami az 1848. évi XX. t.-cikkből; az egészen csak annyi, hogy ,.a hitfelekezetek meghallgatásával, a legközelebbi ülésszak alatt“ kívánja a törvényjavaslat benyújtását. Mert hisz a javaslat nem kívánja a nevezett törvény végrehajtását sem betűje szerint, sem szelleme szerint, hanem annak csak „szemelőtt tartása mellett“ egy új törvényjavaslat készítésére akarja utasittatni a kormányt. És ezt véve alapul — nem pedig az elhangzott beszédeket — elmondhatták a szabadelvüpárti képviselők és maga a minister is, hogy a kormány e tekintetben már megtette kötelességének egy részét, mert a törvény „szem előtt tartása mellett“ hozott már több törvényt a protestánsok érdekében és e szerint történik a mostani költségvetésben is a prot. egyházak javára külömböző címeken a nagyobb segélyek fölvétele. Azonban, ha a javaslat érdekében a párt padjairól elmondott beszédeket vizsgáljuk, lehetetlen észre nem vennünk, hogy csak távoli oldalágon fiizi azokat vele össze a rokonsági kötelék. Annyit mindannyian kimondanak, hogy az 1848. XX. t.-c. a protestánsok javára végrehajtva nincs, de a javaslathoz csatlakozással nem is kívánják annak végrehajtását és igy a 48-i törvényt csak ugródeszkának használta a függetlenségi párt ismeretes javaslatához. Kilenc függ. párti képviselő szólalt fel a 48-iki törvény és a protestánsok jogai mellett. Számra nagyon kevés és ha hozzá vészük, hogy a kilenc közül is 6 gyakorló protestáns lelkész és hogy a másik 3 közül is egy, legfölebb 2 (gróf Benyovszky S. nem tudom) a nem protestáns : elgondolhatjuk, hogy mennyire kénytelen-kelletlen lehetett az ügy e pártban is, a minek bizonyítéka a határozati javaslat tartalma. Es láthatjuk azt is, hogy még itt is inkább egyházi ügynek tekintik, a miért az egy Bizony Ákoson kívül csak a papképviselők tartják kötelességüknek lelkűk egész melegével síkra szállani, pedig mennyi egyházi tisztséget viselő egyén van közöttük. Igaz, hogy senki sem ismerheti úgy a prot. egyház ügyes-bajos dolgait, a nyomasztó teher és az ezzel együtt járó szegénység nagyságát, mint ők; de látva ezt a prot. hivek, nem gondolkodnak-e úgy, hogy az ő érdekeiket egyedül csak hű lelkipásztoraik viselik szivükön, a kik közül mindegyik megérti és át is érzi a költő-pap szavait: „Én az egyszerű nép őre vagyok .. Enyém jó és balsorsának fele . . .“ ha módjában állana a segítés, nem is vinné a szegénységet ország-világ elé, kivált akkor, mikor úgyis látja magára hagyatottságát ott a fényes gyülekezetben is. Valóban méltó tiszteletet és elismerést érdemelnek részünkről Veress József, Marjai Péter, Bernáth Lajos, Bakó József, Madarász Imre és Keeskeméthy Ferenc lelkész-képviselők a 48-iki törvények végrehajtása érdekében kifejtett erélyes és bátor fellépésükért, tántoríthatatlan magatartásukért. Őszintén szólva el is vártuk tőlük és várakozásunkban nem is csalódtunk. Az ő előadásuk nyomán meggyőződhetett az országgyülés arról és megismerhette az olvasó közönség is, hogy mily szolgálatokat tett a múltban és tesz a jelenben is a magyar prot. s különösen a reform, egyház a haza szolgálatában annak akár kifelé való védelmével, akár bennt a nemzeti szellem ébrentartásával és nem egyszer ennek zsibbadságából való felköltésével. Meggyőződhetett mindenki arról is, hogy mennyi áldozatot hozott a tudomány, felvilágosodás és közműveltség előmozdítására. És tisztán állhat mindenki előtt, hogy a maga érdekét sem előbbre nem tette a haza, a nemzet érdekénél, sem el nem választotta attól sem a múltban, sem a jelenben, mert a „magyar vallás“ követőinél a haza és egyház iránti szeretet oly ikertestvérek, hogy nem tudja és nem is akarja eldönteni, hogy melyiket szerette, melyiket kedvellje jobban. És végül tisztán állhat mindenki előtt az is, hogy a mostani mozgalmukban is nemcsak saját egyházi érdekük, hanem a magyarság védelme az egyik indító ok. J)e megtudhatta bárki azt is, hogy épen ez az egyház a mely ily általánosan elismert és letagadhatatlan szolgálatokat teljesített és elévülhetetlen érdemeket szerzett évszázadok óta -- most nagy bajjal küzd, mert azok a küzdelmek és áldozatok minden erejét igénybe vették és fölemésztették annyira, hogy a maga ellenségével, ama „paizsos férfiúival,“ — a mely már nagyon döngeti épületének falait, sőt sok helyütt már rést is ütött azokon — a saját erején megküzdeni nem tud, mert a hivek vállára nehezedő egyházi adó már most is sok helyen 200—300°0-a az állami adónak. És megtudhatta bárki azt is, hogy mindezekért a szolgálatokért a múltban nem hogy jutalmat és elismerést, hanem üldöztetést nyert; a jelenben kapott ugyan némi támogatást, de az sem erkölcsi, sem anyagi tekintet