Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-05-04 / 18. szám
313 DUNÁSTUL! PROTESTÁNS LAP. 314 Szózat a magyar protestáns társadalom nagyjaihoz és kicsinyeihez! Komor idők, vészterhes napok ólomsulyának hatása alatt érlelődött meg bennünk, a budapesti főiskolák protestáns ifjúságában az a szivet gyújtó gondolat, hogy egy hatalmas szervezetbe gyűljünk össze, mely szervezet az isteni szeretet, s hazafiság szent jelszavával zászlaján küzdjön a mai szeretetlen világban protestáns édes egyházunk, magyar hazánk érdekében erkölcsi hatalmát érvényesítse, a társadalmi élet minden mozzanatában, kihasson nemcsak az ifjúság jelen működésére, hanem ez ifjakból lett férfiak munkásságára is. Ez a szervezet a „Bethlen Gábor-kör,u melynek alapszabályait most újabban hagyta jóvá a nagym. Belügyministerium. Mielőtt már megkezdett utunkon tovább haladnánk, eszünkbe ötlött a tapasztalásnak tanítása : „Mi az ifjúi lelkesedés az öregek tanácsa, mi a szent lángolás éltető szer nélkül: aranypor ! Arany ugyan, de csak por, melyet gyenge szellő is szétfu, s egy pillanat, nem marad nyoma sem. . . . Hozzátok fordulunk tehát magyar protestáns egyházunk oszlopai : apáink ! anyáink ! Tekintsetek e lelkesedéstől égő ifjú seregre! Összegyűltünk, hogy szivünkben duzzadó erővel, ajkunkon a Igével biztassuk, tanítsuk egymást s szent célunkban tiszta kútfőre lelve, terjesszük a mai rideg világban Krisztus szeretetét Nem karddal, nem csatamezén kell ma küzdenünk, hanem észszel, szívvel az emberek között. Bátorítani a kishitüt, íelemelni az elesettet, tanítani a tudatlant, meggyőzni a közönyöst, részesiteni a társadalmat az igaz hit isteni világában : ez a mi célunk, ez a mi törekvésünk ! Bármerre tekintsünk, oly sok a nyomor, a lelki, testi szegénység példája, oly sok a tenni való. S mi tenni akarunk ! És e nagy feladatok zsibbasztó terhe alatt szükségünk van a Ti tanácsotokra, a Ti gyámolitástokra. Tehetetlenek vagyunk! Nincs anyagi erőnk! Pedig menynyit tehetnénk ! A magyar protestáns önérzet talán egy kor ifjúságában sem lángolt oly tisztán, oly szent erővel, mint a maiban. Felhívó szózatunkra százak gyülekeztek körénk, s ma már mintegy 600 ifjú áll egy csoportban, testvéri szeretettel munkára, csatára készen. 600 magyar ! 600 protestáns intelligens ifjú ! Micsoda kincs ! Micsoda erő ! Oh, ha a Midenható megengedné, hogy ezt a kincset, ezt az erőt igazán használni tudnánk, ha kellő eszközök birtokában működését Ti segedelmetekkel irányíthatnák : mennyi hasznát látná ennek a Haza s e szép hazának mindenkor legerősebb oszlopa : Protestáns Egyházunk ! Lépjetek be alapító-, pártoló-tagjainak sorába! Gyarapitsátok adományaitokkal a Bethlen Gábor-kör alaptőkéjét. Alapitó tag az, a ki legalább 50 koronát fizet a kör pénztárába; pártoló tag az, a ki évi 2 koronát fiáét. Ezenkívül a legkisebb adományokat is a leghálásabb köszönettel fogad ifj. Kelemen Mór, főpénztáros (VIII. kér., Aggteleki-utca 17., II. em.) Hallgassátok meg tehát kérő szózatunkat! Legyetek velünk munkálkodásunk napjaiban ! Gyámolitsátok szellemileg és anyagilag tenni vágyó seregünket! 1902, április havában. Hazafias üdvözlettel Miklós Elemér, eluök. Birsy Károly, alelnök. Gulyás József, főtitkár. Ifj. Kelemen Móric, főpénztáros. Ifj. Szilassy Aladár, főjegyző. Ágner Lajos dr., Bagossy Béla, Bareza Sándor, Bergmann Andor, Csordás Elemér, ifj. Dessewffy Arisztid, Falvay Kálmán, Gonda László, Gratz Ottó, Horváth Mihály, Hörömpő Ferenc, Jakob Károly, Izsák Ferenc, Kolozsvári Kiss Ferenc, Koppányi Imre, Kozma Andor, Kund Gusztáv, Moór Jenő, Nagy Ferenc, Nagy Zoltán. Pap Mihály, Petri Pál, Proehle Gusztáv, Sáhó János, Szabó Sándor, Szarvassy László, Szilágyi Gyula, Solymossy István, Tóth Pál, Tóth Péter, Urszinyi Pál, Zsigmondy Dezső bizottsági tagok. A mi keresztyénségünk. „Nem ismerünk el hát — a II. helv, hitvallás szerint — a hitre vonatkozó kérdések eldöntésében más Ítélő bírót az Istenen kívül, ki a szentirásban kijelenti, mi legyen igaz és nem igaz, mit kelljen követni és eltávoztatni. (II. r. 3. §.) Úgy tartjuk hát, hogy ezen írásokból kell tanulnunk az igaz bölcseséget és kegyességet, az egyházak reformálását és igazgatását, a kegyesség minden cselekedeteinek ismeretét, végre a hitvéleményeknek helyeslését vagy megvetését és minden tévelygéseknek megcáfolását.“ (I. r. 2. §.) A formula concordiae szerint is „a szentirás az egyedüli bíró, szabály és zsinórmérték, mely, mint örök próba-kő szerint lehet és kell minden tant megismerni és megítélni, hogy jó-e vagy rossz, helyes-e vagy helytelen.“ A mint megvédelmezték Krisztus és az apostolok az ó-testamentomi vallást a „régi vén embereknek rendelései,“ az emberi parancsolatok és tanításokkal szemben, megvédelmezzük mi is a Krisztus evangéliomát, az új-testamentomi vallást, az emberi találmányok és egyházi paracsolatok ellen. És e törekvésünkben egynek érezzük magunkat egyrészt Krisztussal és az apostolokkal, másrészt a keresztyén egyház legelső és legrégibb tanítóival. „Bármire van szükségünk — mondja Eusébius — forduljunk az evangélistákhoz. Oh bár csak megelégednénk a szentirással és véget érne a civódás !“ „A szent és isteni írások — a nagy Athanasius szerint — elegendők az igazság megjelentésére.“ „A ki a szentirás bizonyságaival van fölvegyverkez ve, az bástyája az egyháznak, de a ki az írást nem ismeri, nem ismeri Krisztust sem,“ jegyzi meg találóan Hieronymus és a legkiválóbb nyugoti egyházi atya, Augustinus, a „doctor maximus“ leplezetlenül megvallja : „Megrendül a hit, mihelyt a szentirás tekintélye ingadozik. Abban, a mi a szentirásban elénk van tárva, meg van minden, a mi a hitet és erkölcsöket magában foglalja.“
