Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1902-04-27 / 17. szám

293

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

294

előtt megígérte, hogy komolyan foglalkozni fog nem csak a segélyezés mértékével, de azzal a kérdéssel is, hogy miként lehetne azt a segélyt törvényben fixirozni. Ez is eredmény, de nagyon problematikus. Problematikussá teszi különösen az, hogy az Ígéret nincs határidőhöz kötve, tehát még mindig csak a kormány jóakaratától függ annak beváltása.

Igen elnyújtható fogalom ez is: amennyi/

ben az ország ereje megengedi. Es ha még 10— 20 évig se engedi meg?! . . . Tehát csak Ígéretet kaptunk. Azonban úgy hírlik, hogy a kormány elnöke határozottan kijelentette, hogy a vallásügyi minister által tett Ígéretet komolyan beakarja váltani. Helyes. Ebben egyelőre megnyugszunk. Majd meglátjuk, hogy mit fog tenni a következő költségvetés tárgyalásáig. Ali hiába is mondanánk, hogy egészen megvagyunk nyugtatva s most már pihenőre hajtjuk fejünket. Ezt bármint akarnánk se tehetnénk. Égető bajaink nem engedik, hogy csak kis időre is elfelejtkezünk az Ígéretről, sőt mint a szomjúságtól epedők, pillanatról-pillanatra fogjuk várni az Ígéret forrásának megeredését, ettől várva enyhülést és felüdülést.

Becsületes munkásai, hű fiai voltunk és vagyunk hazánknak: ne engedjenek hát azok, kikre a haza sorsának intézése most bízva van, elepedni és végleg elerőtlenedni bennünket. Kétszer ád, ki gyorsan ád. Történetünk mutatja, hogy sokkal szerényebbek és önérzetesbbek voltunk és vagyunk, semhogy az ország színe elé állanánk könyörögni, ha nem volna rá komoly okunk és — jogunk!

Pótlás.

Mikor lapunk múlt számában dr. Darányi Ignác főgondnok ur székfoglaló beszédét közöltük, nem lévén birtokunkban annak teljes szövege : a Magyar Szó után közöltük. így történt, hogy elmaradt egyik része, a mi személyes vonatkozásainál fogva igen érdekes és figyelemre méltó. E részletet közöljük a következőkben:

Első kötelességem megemlékezni mélyen tisztelt elnöktársamról, Méltóságos és Főtisztelendő Szász Károly püspök úrról. Biztosítom Öméltóságát, hogy felette sokan vaunak, a kik az ő érdemeit ismerik és méltányolják ; de senki sincs, a ki azokat közelebbről ismerje és méltányolja, mint én. Arra kérem Öméltóságát, hogy azt a lekötelező jó indulatot és kitüntető barálságot, a melylyel engem annyi éven át szives volt megtisztelni, ezen új minőségemben is irányomban megtartani méltóztassék. E helyütt kell őszinte köszönetéin mellett megemlékezni Méltóságos

Szilassy Aladár főgondnok-helyettes ur működéséről is. A fő'gondnokhelyettes ur azon férfiak közé tartozik, a kik mindig az első sorban állanak, a mikor dolgozni és fáradni kell és mindig visszavonulnak s nem találhatók ottan, a hol a jutalmat és elismerést mérik. Ajánlom magamat igen tisztelt gondnoktársaim, a Nagytiszteletü esperes urak, az igen tisztelt főjegyző urak és az egész központi tisztikarnak, összes lelkészeink, tanáraink, tanítóink jó indulatába és támogatásába.

A bizalom és sikeres együttműködés első feltétele a teljes nyíltság és őszinteség. En ezt a nyiltsígot és őszinteséget Ígérem és ezt kérem Önöktől is. A kik valamely ügy élén állanak, azoknak az igazság iránti érzéket soha sem szabad elveszteni, még akkor sem, hogyha annak meghallása esetleg kellemetlen volna is.

A fó'tiszteletü egyházkerület élén magamat sem új embernek, sem idegennek nem tekintem. Bölcsőmet ezen városban ringatták, gyermekkorom emlékei mind a közeli egyházmegyék területéhez vannak csatolva. A főtiszteletü eg) házkerületet három fokon szolgáltam. Szolgáltam mint egyházközségi gondnok és egyháztanácsos, szolgáltam mint egyházmegyei és szolgáltam mint egyházkerüieti tauácsbiró. Három egyházkerületi főgondnokhoz, immár mondhatom megdicsőült hivatali elődeimhez : gróf Lónyay Menyhérthez, gróf Tisza Lajoshoz és Szilágyi Dezsőhöz személyes viszony is kapcsolt. Fülembe csengenek ma is gróf Lónyay Menyhért szavai, a midőn egy veszélyes műtét előtt állván, tőlem elbúcsúzott és egyházunk hű szolgálatát szivemre kötötte. Számos intézményünk még ma is az ő és idvezült püspökünk Török Pál keze nyomát hordja magán. Közelről láttam és csodáltam gróf Tisza Lajos szigorú kötelességérzetét, azt a lelkismeretességet, mely mindenben vezette, a mit magára vállalt és azt a gondosságot, a mely kis és nagy dolgokra egyaránt kiterjedt. Hosszú személyes barátság fűzött közvetlen hivatali elődöm, idvezült Szilágyi Dezsőhöz. A halála előtt három nappal való találkozásunkat úgy sürgette, mintha megsúgta volna neki végzete, hogy nem látjuk egymást többé. Szilágyi Dezső három évet sem töltött e kerület élén ; de e három év bármily rövid volt, elég volt arra, hogy e széknek fényt ad;oc, elég volt arra, hogy mindnyájan hatalmas éves szólása, nagy tudása és ítélete ritka erejének hatása alatt álljunk. Az egyházkerület örök dicsősége, hogy Szilágyi Dezső neve és emléke egyházkerületünkkel kapcsolva lesz. Nagy elbizakodás volna tőlem azt hinni, hogy én e főtiszteletü egyházkerületnek Szilágyi Dezsőt pótolhatom ; de bármennyire érzem is erőm gyengeségét, erős meggyőződésem, hogyha mindnyájan eró'inket összeteszszük, ha mindnyájan fokozzuk munkálkodásunkat, akkor egyházkerületünk ügyei még sem fognak visszamenni, ha kitöltjük azon keretet, a melyet Szilágyi Dezső emlékezetes székfoglaló beszédében nekünk megjelölt; ha az ő arany szavait sávúnkba véssük s az ő szellemében dolgozunk tovább, akkor egyházkerületünk jövője biztosítva van s az idvezült szellemében való munkálkodás által megszenteljük az ő fennkölt emlékezetét.

Mielőtt tovább mennék, nem hallgathatok azon súlyos veszteségről, mely egyetemes egyházunk vezéra'akjá-