Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-03-17 / 11. szám
171 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 172 Rajner Ferenc, s legközelébb Régyessy László és Bódis Jusztin. Mindannyian a testi fenyíték alkalmazása ellen nyilatkoztak s azzal végezték cikküket: «De virgis autem, quae non sünt, nulla mentio fiat» . . . mely tudvalevőleg Kálmán király egyik hires mondásának a variatiója, a jelen esetben pedig azt jelenti: «Nem jó most erről beszélni!» Csakugyan nem jó, mert a szerzetes tanárok Kovács megjegyzése miatt tömegesen ott akarják hagyni a tanáregyesületet. A kik hát az egyesület ügyét szivükön viselik, jól teszik, ha iparkodnak lecsillapítani a háborgó lelkeket azzal: Szó se a vesszőről, mert ez ismeretlen fogalom úgy Sárospatakon, mint Pannonhalmán. Ha igy van a dolog, nagyon bölcsen van. Vagy nevelők legyünk vagy rendőrök. Bacőval tartok, ki azt mondta erre vonatkozólag: „Rósz kertész az, ki csak fejszével tudja fáit növelni; szintúgy rósz nevelő az, ki csak éhséggel, ütleggel, börtönnel tudja az ifjúságot nevelni.1,1 Nem szolgálhat mentségül, hogy a testi büntetés alkalmazása vörös fonálként húzódik végig a nevelés történetén, hogy megvolt az ókorban, megvolt a renaissance korban s hogy egyes országokban ma is használják. Más idők, más erkölcsök. Az iskolában alkalmazott elveknek összhangban kell lenniök a társadalomban uralkodó elvekkel. A humanismus korát éljük, mikor a rabokat, a nagy bűnösöket sem ütik-verik, sőt az állatokot is kímélik: hogy bánthatnánk tehát a gyermekeket, kik sokszor akaratukon kívül hibáznak? Nem, százszor is nem! Lelkemben irtózom a gondolattól, hogy egy gyenge gyermeket megverjek. Nem csupán ethikai elvek parancsolják, hogy a vesszőtől tartózkodjunk az iskolában, de paedagógiai okok is. Amely gyereknek rendesen kijár a verésből, mint a mindennapi kenyérből, utóbb megszokja s csak gyűlölség él szivében tanító és iskola iránt; undor a tanulás iránt. A szeretetteljes, komoly bánásmód legcélravezetőbb az iskolában is. Durvaság csak durvaságot és makrancosságot, szül. A szelíd lelkű, humánus tanító jó bánásmódjával, okos szigorával meg tudja szelídíteni a legvásottabb gyermeket is. Amely tanítótól félnek a tanítványok, annak felelni sem tudnak soha. A legjobb nevelő és tanító tehát a szeretet, mely elfeledteti velünk a gyermek minden gyengeségét s eszünkbe juttatja, hogy mi is voltunk gyermekek. Persze ehez sok türelem, lemondás szükséges; de aki ezekkel nem rendelkezik, az csakugyan ne is vállalkozzék gyermekek nevelésére se szerzetesi, se másnemű iskolában! Faragó János. Szépmüvészet a vallásban. Ha végig lapozzuk a történelmet s figyelmesen vizsgáljuk az emberi kéz alkotásait a legrégibb időtől fogva a jelenkorig, mindenütt ott találjuk még a legmüveletlenebb népnél is a szépművészet iránti érzék megnyilatkozását. De egyúttal azt is láthatjuk, hogy a vallás, az istenitisztelet volt a legelső lépcső és a legmagasabb is, melyen bámulatos eredményt ér el a szépmfívésben az emberi ész. De mint az arany csillogása a meggazdagodás vágyába, az anyagi javak szertelen kívánásához vezette a kufár lelkeket, annyira, hogy azok megszerzésére, öszszehalmozására bármily eszközöket is képesek voltak felhasználni; úgy a pogány egyházi kultuszban kifejlődött szépművészet is a szép tárgyak, a képek, szobrok túlbecsülésévé, sőt imádásává fajult, az ember azokban érzékiesitette a legfőbb lényt, az Istent. E veszedelmes tévedés évezredeken keresztül volt a vallásos érzék, az Isten igaz imádása és tisztelése végetlen nagy hátrányára. A keresztyén vallás az eszthetikát másként igyekezett felhasználni. Mert mig az antik művészet az emberi alakoknak, az emberi szépségnek megtestesítésére törekedett s ezt még a kultuszban is ez irányban érvényesítette ; addig a keresztyén művészet a menynyeire irányitá a figyelmet s a földfelettit, az Istent is igyekezett a vallásban kifejezni. S mikor a szépmüvészet ezt a legtökéletesebben elérte, akkor számíthatott azon hatásra, melylyel az eszthetika az emberi lelket Istenhez emeli. Azonban, hogy a szépművészetnek a vallásban ilyen hatása legyen a lélekre , okvetlen megkivántatik a lelki miveltségnek bizonyos foka. S éppen abban hibázott a római egyház, hogy ezzel nem számolt, a midőn templomaiban az eszthetika minden varázsát felhasználta a vallásos érzés felébresztésére ; midőn nem gondolt arra, hogy azon szent képek, melyekkel zsúfolásig megrakta templomait, egyrészről elvonják az áhitatoskodó műveletlen ember figyelmét az igazi céltól, mivel abban csak a puszta képet szemléli; más részről pedig, mivel nem képes megérteni azt, a mit az a kép vagy szépmű kifejezni van hivatva. E fontos körülmény figyelmen kívül hagyása okozta azután,- hogy a szépművészet a vallásban megteremtette a képimádást. A mint a római egyház a kultuszban túllőtt a célon azon törekvésével, hogy templomaiban a szépművészet által hasson az érzékekre, ez által emelje a vallásos érzést és ezen érzéki hatások befolyása alatt jusson az áhitatoskodó lélek az Istennel közeli érint-
