Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-02-24 / 8. szám

Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1901. évi 0. számához.

NYILT-TÉR.

Válasz id. Csire István úrnak.

Nt. id. Csire István urnák e becses lápján. 6., 13. és 27. számaiban megjelent czikkeire — tekintettel arra, hogy azok maró guuyja és éle nem csak csekély személyem, hanem az egyházmegyei kormányzat ellen is irányul, erkölcsi kötelességemnek tartom válaszolni. Azonban az ő modorát és stylját nem követem, nem csak azért, mert nekem természetem és szokásom soha nem volt, hogy a polémiában személyeskedjem, gúnyoljak, ráfogásokhoz folyamodjam, nem csak azért, mert még ha az volna is természetem, a nt. uram iránt — amint ő maga legjobban tudja — érzett tiszteletem, nagyrabecsülésem, sőt a köztünk levő korkülömbség is eltiltana attól, hanem azért, mert nekem arra szükségem nincs. Amit én irok, az tiszta igazság, amiről meggyőződhetett akkor is, mikor ifj. Cs. I. állításait megczáfoltam : s Ő b zonyitékaim ellen semmi érvet felhozni nem tudott, hanem egyszerűen leszerelt. Amit én papirra vetek, annak nincs szüksége arra, hogy a gúnynak, ráfogásnak, hazugságnak nagy mesterét prókátorul hívja.

Nagyon sajnálom, hogy bele ártotta magát e dologba, mert bár mi nt. uramat jói ismerve — azt mondjuk — czikkeinek elolvasása után, ez nem id. Csire István és nagyrabecsülésünk ezután is fentmaradhat, de lássa, aki önt nem ismeri, az abból Ítél, amit olvas.

Eu jól tudora, hogy ez az egész dolog hogyan keletkezett Nt. uram, mikor válaszomat elolvasta, irtózatos haragra gerjedt, irni kezdett, azonban az igazság lassanlassan kezdett kisiklani lábai alul, s utóbb teljes ingoványra jutott. De azért irni akart. Ekkor a bosszútól kért tanácsot, amit a ezikkek cziméül is választott, ami pedig mindig rossz tanácsadó, s ez azt mondotta, amit ugyan én reám fogott, de rajtam be nem teljesedett: „ka nem győzöd oroszlánbőrrel, told meg egy nagy darab rókabörrelu és úgy lön. Azt mondotta, vedd elő a gúnynak minden fegyverét, terítsd le azzal, ha az igazsággal nem tudod; egy kis valótlanság, esetleg képtelenség sem árt, de jól össze kell keverni, s ami fő csinálj nagy füstöt, s azután rakd meg soraidat hókusz-pókusz szavakkal, ez biztosan használ — és úgy cselekedett. De ha mindenkit elborít is ez a füst, én annak tömkelegében is tisztán látok, s ki tudom válogatni, s megtudom egymástól külömböztetni azokat az állításokat, melyek egymással ellentmondók, valótlanságok és képtelenségek.

Tudom, hogy nt. uramnak az esett rosszul, hogy én ifj. Cs. I. urnák kissé erősen, dorgálásszerüleg válaszoltam. De azt mondja az irás, „a vessző és dorgálás bölcsességet ád, a magának bocsáttatott gyermek megszégyeníti az ő anyját“. Tudom, hogy nt. uramnak az fájt, hogy én kemény voltam, ezért kérdi: mit véthetett ez az ifj. Cs. 1. lelkész ? De lássa, Ő engem jk. hamisítással vádolt, kigunyult, becsületemen akart csorbát ejteni, amit pedig sem másnak elrabolni nem engedhetek, sem magam el nem tékozolhatom. Azt mondja az irás „aki lágyan viseli magát az ő dolgában, hasonló a tékozló férfiúhoz“.

Ezért voltam erős, ezért voltam kemény.

De lássuk most azon czikkeket, fújjuk szét azt a nagy füstöt, szedegessük ki abból a felhozott állításokat,

vagyis nt. uram szavával élve, rázzuk meg azt a róka irhát, vájjon mi potyog ki belőle ?

Azt mondja nt. Uram, hogy ifj. Cs. I. urat mindenki jó modorúnak ismeri. —- Utóbb azt mondja, iszonyú gyulladás támadt gyülekezetében, hívei eltiltották az istenitisztelet tartásától, bezárták előtte a templomot; otromba czélzást tett, melyen megbotránkozni lehet; mendikáns tempója van és tulajdonsága az örökös Rechthaberei.

Lássa ez merő ellentmondás, vagy az előbbi állítást ne mondta volna el, vagy ez utóbbiakat kellet volna elelhallgatni.

Azt mondja : csinos verseket ir, több egyházi lapba dolgozik, egy predikácziós könyvet is adott ki ifj. Cs. I. ur. Ezt nem vonta kétségbe senki, ez a dolog lényegére nem is tartozik, tehát ezeket nem is kellett volna, sőt teljesen felesleges volt elősorolni.

Megvádolja a főt., egyházkerületet, hogy egy törvénytelen esperes-választás előtt, az igazság ellenére diplomatialag meghajolt, holott ez nem úgy van és érvekkel bizonyítani nem is lehet. De Ő neki nem is kellenek érvek. —Később ezt mondja „fáj öreg szivének, ha végig néz az egyházmegyén, mely egykor értelmi súlyával a superintendentiának is imponált“. Még azon lehet csodálkozni, ha talán nem úgy van most, mikor im a mi egyházmegyénkből vádoltatik azzal, hogy törvény és igazság ellenére diplomatiai fogással kormányoz ? „Egyik kéz a másikat mossa1,1 azt mondja a példabeszéd ; 'ha tehát innét, mint most nt. uram teszi, vádoltatik és rágalmaztatik minden legkisehb alap nélkül az az egyházkerület, akkor az irántunk bizalommal nem viseltethetik, szeretet helyett gyanú férkőzik közénk, melynek örvényét ilyen eljárással be nem tömhetjük, sem el nem távolíthatjuk soha és ennél fogva nem is imponálhatunk ott. Kár volt ezzel a kifakadással és rágalommal ezt az örvényt még szélesebbé tenni.

Ezután áttér az orczi ügyre, az ott levő iszonyú gyulladást tárgyalja. Megemlíti ennek okát is, azt mondván „pápista cseléd gyermekek részéről fizetendő tandíj kérdés“ volt az oka. Teljességgel nem úgy van. A lefolytatott perben, mely 12 vádpontot tartalmazott, egyetlen egy betű sincs pápista cseléd gyermekekről, sem tandíjról, ilyen vádnak még csak árnyéka sincs benne. Ez hát egyszerűen mondva valótlanság. Egészen más, sokkal terhesebb vádak voltak ott, de ezeket lám elhallgatta, hogy a közönséget megtévessze.

Szembe állítja két állításomat „nagyon is volt tárgyalva“ az a bizonyos ügy és „érdemileg nem volt tárgyalva“, s utánna teszi „mekkora fogalomzavar, mily össze-vissza fonódása a zagyva állításoknak“.

Nt. uram, bocsásson meg, ez nem fogalomzavar, sem nem zagyvalék, hanem nt. uramnak — ki már egy évtized óta teljesen visszavonult a közélet teréről — s a bírósági ügyekkel ez idő óta nem foglalkozott — a fegyelmi eljárás terén való tájékozatlansága; most is azt mondom, azon ügy volt tárgyalva, de érdemileg nem tárgyaltatott. ITa megengedi meg is magyarázom ezt a nt. ur előtt úgy látszik merőben ellenkező két állítást.

Én úgy véltem, hogy Peti Lőrincz és Ragályi László uraknak a lap 6. számában a Csire-ügyben közölt nyilatkozataik teljes védelmet, illetőleg igazolást adnak Nagy Lajos úr részére. Ezért lapom keretében a vitát végleg bezártam. Nagy L. úr azonban nem ért egyet velem s úgy véli, hogy id. Csire I. úr annyira megsértette őt és egyházmegyéjét, hogy azt a sértést semmiképpen se hallgathatja el; arra neki minden esetre, bármi utón is teljes részletességgel felelnie kell. Levélváltás utján végre abban állapodtunk meg, hogy nyilt-térben, a szokásos módon, kinyomatom és szétküldöm válaszát. De jobb szerettem volna, ha még ezt is mellőzni lehett volna. A szerkesztő.