Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-12-22 / 51. szám
841 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 842 Nagytiszteletü Szerkesztő Ur ! Lapjának 49. számában a „vegyes közlemények“ között egv nyPt kérdés jelent meg. Talán nem csalódom, ha e kérdést hozzám, mint a „Dunántúli Prot. Lap“ egyik olvasójához is intézettnek tekintem, s nem hibázom, ha reá lehető rövidséggel felelni kívánok, úgy a mint azt saját egyéni véleményem hozza jóságával. A dologra térve, én a halotti koszorúkat puritán egyszerűségű templomainkban ellenséges szemmel nézem- Szigorúan belém nevelt kálvinista vallási érzékem hevesen tiltakozik minden ilyesmi ellen. A helvét hitvallástétel álláspontján ref, templomban csak azon leik1 szemeink elé rajzolódott töviskoszoru foglalhat helyet, melylyel a zsidók a leiki Izrael ama királyát, a Jézus Krisztust csúfságból megkoszorúzták, a mely csúfság nekünk, az Ur megváltottainak az Atya végezése szerint a nagy dicsőségnek : az istenfiuságnak szerzőjévé leve. Ezt a koszorút lássák a mi szemeink a gyülekezetben, s azt a koszorút forgassuk ottan is elménkben, mely a hoitig való hűség és igazság utában találtat!k s mely el tétetett nekünk ama napra. Azokkal a halotti koszorúkkal lomtárrá, hiúság vásárává, nem egyszer versengés, gyűlölködés színhelyévé tesszük az imádságnak házát. Rendszerint a módosabbak vannak anyagilag olyan helyzetben, hogy a józan kegyelet határait messze túlhaladva, minél drágább, csicsósabb, mutatósabh koszorúkat vehessenek s állíthassanak ki a templomi közszemlére, a mi mig bennök kevélységet szül, addig a szegényebbekben irigységet támaszt s kirívóvá teszi épen az evangéliumi egyenlőség szent csarnokaiban azt az ellentétet, mely — fájdalom — külÖmben is oly óriási még napjainkban is magasabb és alacsonyabb sorsuak szülöttei között. Ha jól tudom, az ereklyék tisztelete, bálványozása is azon kezdődött, hogy némely kedveltebb egyének emléktárgyai imaházakban elhelyeztetve őriztettek s ahhoz lassan kint mindenféle babonás képzeteket fűztek és igy tovább. Nem lehetetlen, hogy a halotti koszorúk, menyasszonyi párták stb. a templomi gyülekezetek gyengébbjeinek, majdan kevésbbé gyengéinek vallásos kedélyében is a lelki penészgombák növelőivé, a babona és bálványozás gyilkos csiráinak melegágyaivá válandanak. Legyen példánk a múlt s ne üzziink játékqt a kisértéssel, mert jól mondja a példabeszéd : „Az ördög soha nem alszik.“ Vegyük fontolóra azt is, hogy több helyen megtörténhetik, — a mint bizony e részben sincs semmi úja nap alat — hogy mikor már egészen megtelt a templom koszorúkkal és nem kerül hely az újabbak számára s vagy a régiek fölé kell emezeket aggatni vagy a régieket egyenesen ki kell szorítani, — a tulajdonosok perre kelnek, hajba kapnak, örömére a sátánnak. Hasonló történik akkor is, ha — mint néhol gyakorlatban van, — egyesek előre lefoglalják, — akárcsak a sírhelyeket a temetőben, leendő halottaik számára, — a koszorúk elhelyezése végett a templom falainak, különösen szembeötlöbb részeit. Már mint ilyen háborúságszerző, hiúság legyező szokást sem szenvedhetem a halotti koszorúknak templomba aggatását. Egy kartársam ugyan valamikor azt mondotta: igy követeli ezt a kegyelet! Nagy szó : a kegyelet ! . Csakhogy én a keresztyéni felvilágosultság zsinórmértéke, az evangéliumi parancsolatok szabályai szerint, helyes, okos és istenes kegyeletnek e szokást nem tarthatom. Az ilyen kegyelet nagyon is viiágszerint való, mely igazolást sem a kijelentés könyvében, sem a józan emberi értelem itélőszéke előtt nem fog találni soha. Kinek használunk vele ? Istennek bizonyára nem, sőt a magát lélekben és igazságban imádtató Isten e külsőséget csak rosszalhatja. Az elhunytnak ? Bizonynyal annak sem, mert a halottak egyenesen a közbenjáró Krisztushoz mennek s az élőknek „akármi szolgálatja nélkül nem szűkölködnek.“ így tanítja ezt az igaz katholika vallás, mely rendszerbe öntve találta ti k ami biblián alapuló confessióinkban. Az élőnek ? magunknak ? . . . Meglehet; hanem igy már többé nem kegyelet. Mit mondunk tehát? Azt, a mit a „Kis Tükör“ igen bölcsen mondott a minapában : „Becsüljük meg egymást életünkben, teljesítsük egymás iránt kötelességeinket kegyeletes és aggódó szeretettel; a halottaknak pedig hagyjunk békét.“ Legyen áldott közöttünk a jóknak és igazaknak emlékezete, de legyen észben tartva a figyelmeztetés is: „A test nem használ semmit; a lélek az, a mi megelevenít.“ És ha valaki övéivel szemben azoknak életében is betöltötte bár a szeretet nagy parancsát, de érettök gyászba borult lelke valamikép szükségét érzi annak, hogy a megboldogult emléke iránt a szeretetnek némi jelét adja, ám tegye. Azonban é cselekedete legyen értelmes és jámbor keresztyénhez illő. Például elhunyt kedvese emlékére gyakoroljon jótékonyságot; hisz szegények mindig vannak velünk s a nemes célokat szolgáló intézmények ezerével vannak válságban anyagi erő hijján. Aztán ültessen virágot a feledhetlen szüle, gyermek, testvér, hitves vagy barát sirhalmára s tavasz nyiltával, általában az év virágos szakaszában fonjon a fejfára élő virágokból koszorút. Ez mind igen szép és dicséretes dolog. Minden jóérzésii ember tart fenn viszonyt halottaival, de e viszonyban nem a test, nem a külső, nem az emberektől remélt dicsértetés, avvagy a világ ostoba megszólásától való félelem, hanem lélek és igazság kell, hogy legyen az uralkodó. Minden valamirevaló népnek gondja van rá, hogy sertések túrása, barmok tülekedése, tipródása meg ne zavarja nyúgalmát azoknak, kik nyugosznak földi fáradalmaik után „a boldog feltámadás édes reménye alatt.“ Ez is mind szép, dicséretes, sőt köteles gondoskodás, hanem a mi már ezeken túllép, biblia- és észellenes. Tehát azok is, a kik az élő Istennek templomába helyezik halottaik koszorúját, a helv. hitvallás szavaival élve: „rendén túlmennek a halottaik iránt való gondoskodásban.“ Egy-két egyszerű koszorú a koporsón megjáija, de maradjon az is a temetőben, váljék porrá annak tetemeivel, a kinek szánva volt. Tegyük le a
