Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-12-15 / 50. szám

833 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 834 azonban, fájdalom ! nem értek és igy róluk véleményt nem mondhatok. És most leteszem a tollat, mely ezúttal egyházunk egyik legnagyobb érdekének szolgálatában fáradozott bi­zonyára több jóakarattal mint tehetséggel. De az énekügy olyannyira közügyünk, hogy itt gyöngébbek érdeklődése is kivánatos. Vajha ne lenne ezzel az ismertetéssel befe­jezve Lapunkban az énekügy, hanem állanának fel egy­másután a hívatottabbak, hogy élet lüktetve közöttünk ebben a nagy kérdésben legalább. Nem zárhatom be ismertetésemet a nélkül, hogy a legnagyobb elismeréssel ne emlékezzem meg'végül az is­tenes dologban sokat fáradozó énekügyi bizottságról s kü­lönösen annak érdemdóis elnökéről, Fejes Istvánról. Adja Isten, hogy sokáig énekelhessék óij énekeskönyvünk da­rabjait, mert derekas munkát végeztek. Lie. KÁcz Kálmán. Jsíeígrolcg. Özvegy Bognár Gáborné. Vasárnap, folyó dec. hó 8-án d. u. 3 órakor ki­sérte ki a temetőbe s helyezte örök nyugalomra a pá­pai testvér ág. h. ev. gyülekezet az ő egyik legnagyobb jóltevőjét: Özvegy Bognár Gábornét, született Vánkossy Észtert. Az elhunyt nő Bognár Gábornak, az evang. gyü­lekezet ellenőrének volt özvegye. Maga Bognár Gábor rövid egy évvel ezelőtt halt meg s az ő halála után végrendeletének felbontásával lett nyilvánvalóvá, hogy Bognár Gábor nejével egyetértve, csaknem összes va­gyonát, négy nagy házból álló ingatlanát — a testvér ág. h. ev. gyülekezetre hagyta, mégis oly kikötéssel, hogy a házak csak mindkettőjüknek halála után men­nek át a gyülekezet tulajdonába. Ez ime a férjét alig egy év múlva sirjába követő özvegynek folyó dec. hó 7-én, életének 64. évében történt elhunytával megtör­tént; most már mind ketten ott kint pihennek egy sírban, oly sok csalódás, szenvedés után, gyermekeikkel együtt. Mert az elhunyt özvegynek s a vele sírba szállt egész családnak élete nem volt más, mint a szenvedé­seknek és a keserű csalódásoknak szakadatlan lánco­lata. A megboldogult már mint kis gyermek elveszité szüleit s az árvaságnak keserű kenyerén nőtt fel; el­tekintve azon néhány esztendőtől, mely a család-alapí­tás kezdetére esik — egész élete keserű könyhullatás volt. Pedig úgy ő, mint férje, mindenkor istentélő, lan­kadatlan szorgalmú, szigorúan takarékos emberek vol­tak s a munkájukon Istennek áldása volt: mert láthat­ták annak gyümölcsét, az anyagi jólétet. Ok, a sze­gény, kezdetben szűk anyagi viszonyok közt élő iparosok — az anyagiakban évről évre gyarapodtak, sze­reztek, úgy hogy közel 60 70,000 kor. értéket kép­visel a hagyaték, mely most utánuk maradt. De mit ért nekik mind ez, mit a kincs, a jólét,— mikor hajlékukban szüntelen jajszó és panasz honolt, mikor a halál egymásután ragadozta el azokat, a kik­ért a jó apa s az édes anya tűrt, szenvedett, fáradott r a kedves gyermekeket. Házasságukból több gyermekük született — de felnevelni egyet sem tudtak, a halál mind elragadta őket. De mégis — már-már beteljesedni látszott a szülők hő óhaja : egy fiú s egy leányka meg­maradt s szépen nőtt. A fiúból ifjú, a lánykából ser­dülő hajadon lett —s aztán, legszebb idejükben, a mi­kor a szülőknek reménysége már-már beteljesült, ezek is elhaltak, sötét gyászt hagyva maguk után. Ezen na­pok voltak a szülőkre nézve a megpróbáltatásnak leg­iszonyúbb napjai. A sok csapástól földre sújtotton, ön­­nönmagukkal s a világgal — rokonokkal meghasonolva, nem leltek sehol, senkitől vigaszt — csak az egyház, a vallás volt az a hű dajka, mely kebelére fogadta az oly sokat csalódott, szenvedett lelkeket. S ez időtől kezdve, valósággal az egyház volt az ő menedékük, erősségük. Itt az egyházban, a jó lelki­­pásztornak a szív sebeire gyógybalzsainot csepegtető szavaiban kerestek s leltek vigaszt. Ez időtől kezdve ezért, az egyházért küzdött, fáradott, buzgólkodott a jó férj ; örült, ha valamivel szolgálatára lehetett egyhá­zának, lelkipásztorának ; dicsőségének tartotta, ha ezek­ért fáradozhatott, áldozhatott valamiben. A gyülkezet­­nek sokáig volt gondnoka, élete végéig ellenőre, egész élete valósággal áldás volt a gyülekezetre. Neje, a most elhunyt özvegy hozzá méltó, hű tagja volt az egyháznak. Közös végrendeletükben a pápai ág. h. ev. gyülekezet­tem mint fő örökösön kívül hagytak még : a pápai vá­rosi nőegyletnek 200 koronát, b) a városi szegények részére 200 koronát, c) a városi tűzoltóknak 200 ko­ronát, d) a budapesti prot. árvaháznak 200 koronát, e) a váci süketnémák intézetének 200 koronát, f) a buda­pesti vakok intézetének 100 koronát, g) a kőszegi ág. h. ev. felsőbb leányiskolának 400 koronát, h) a pápai v. nőegylet és leány-egyletnak 200 — 200 koronát. Mint ebből is láthatni, a végrendelet minden pontja egy-egy hathatós bizonyság a Bognár-család em­berszerető sziv-érzelmeiről. íme az igazi protestáns hit hűség s áldozatkész­ségnek egy szép- és követésre méltó példája. Az ilye­neknek emléke élni fog soká — örökké, hisz emlékü­ket maga az egyház fogja kegyelettel megőrizni, fen­­tartani. A hálás gyülekezet már megfestette az egész családnak olajfestésü képét. De ennél, sőt az ércoszlop­nál is maradandóbb emléket biztosit nekik az az ala­pítvány, mit ők maguk tettek s a mely „Bognár Gábor és felesége Vánkossy Eszter“ név alatt fog kezeltetni. Maga a gyülekezet is, de az a sok-sok árva, sze­­gény gyermek is szent kegyelettel és hálával fog évről­­évre megemlékezni Bognár Gáborról s most elhunyt özvegyéről : Vánkossy Eszterről. Legyen édes síri álmuk. A sírboltban ott pihen most az egész család ; poraik ott alant a sírban, lelkűk ott fent a menyben újból egyesülnek. Legyen zavartalan örök a viszontlátás öröme. Álmuk felett virrasztani fog a kegyeletnek és a hálás megemlékezésnek angyala.. Mohácsy Lajos, ev. püsp. titkár.

Next

/
Thumbnails
Contents