Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-11-10 / 45. szám

745

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP,

746

közökkel, társadalmi utón, az egyesek és nem az összeség ellen irányul. Rábeszélés, a kegyeszközök elvonása és az üdvösség elvesztésével való fenyegetést használja az ellenfél fegyverül arra, hogy egyeseket áttéritsen és hogy a vegyes házasságoknál a születendő gyermekeket mind eligértesse az o vallása számára.; Ebből az következik, hogy nekünk is fel kell vennünk az ellenfél harczmodorát. Az egyesekre kell hatnunk jó előre. Szigorú eszközök ugyan nem állanak rendelkezésünkre, de határozott magatartásunkkal sokat elérhetünk. P. o. ha olyan esetekben, mikor hitfelünk elígéri gyermekeit, e miatt egyházunk hivei, előkelő embereink, vagy a rokonok is távol tartják magukat az esküvőn való részvételtől, az ilyen magatartásnak nem marad el a maga jó eredménye. A revizió követelése, ami protestáns körben is felhangzott már, nem helyes védekezés. Nem ez az orvosság. A mi minden Európa művelt államában keresztül vitetett, azt mi sem csinálhatjuk vissza. Az orvosság abban van, hogy vegyük fel a szétszórt harczmodort; az egyetemes papság elvénél fogva teljesítse közülünk egyházunk érdekeinek megvédésében mindenki a kötelességét a maga helyén és ne bizza a hatóságra.

2. Aggályaink másik oka a kishitűség és a túlzás, pedig mindkettő igazolatlan. A mi ev. ref. egyházunk nem államsegélyre alapittatott és fenn is tartotta magát három századon keresztül a nélkül; valóban kishitűség kell ahhoz azt gondolni, hogy a nélkül többé magát fentartani nem képes. Azonban törvényes és természetes jogunk van az állam segélyét igénybe venni és hogy ezt tegyük, ahhoz nem szükség anyagi helyzetünket túlozva kétségbeejtőnek feltüntetnünk, sőt azt a tudatot kell híveinkben élénken tartanunk, hogy ha szükséges, idegen segély nélkül is meg kell tudni élnünk. Mert maga az államsegély nem ment meg bennünket a bukástól, ha különben nincs bennünk erő az életre. A belső erő a fő. Bizonyságok az északamerikai vallásfelekezetek, amelyeket az állam egyáltalán nem segít; a virágzó hitélet azonban óriási összegeket hord össze vallásos czélokra. De ott van előttünk a skót szabad presbiteri egyház is . . . Ránk nézve a jogi egyenlőtlenséget sértőbbnek tartja az anyagi egyenlőtlenségnél. Államjogi és nemzeti ünnepélyeknél egyházunk nagy háttérbe szorittatik, vagy egészen mellőztetik, minél fogva egyházunk tekintélye még saját hitfeleink szemében is alászállittatik. Még odáig sem tudtunk eljutni, hogy a Nagypéntek, aminek az egész keresztyénség legnagyobb ünnepének kellene lenni, az állami hivatalokban munkaszünet legyen.

Az 1848 : XX. t.-cz. felől is igen hibásan vélekednek közöttünk igen sokan. Követelik a

betű szerinti végrehajtást. Pedig maga a törvény is világosan kimondja, hogy a felekezetek meghallgatásával terjesztendő be javaslat a törvényhozás elé e tárgyban. Ezt nem szabad mellőzni. A nevezett törvényczikk betű szerinti végrehajtása maga után vonná a mi egyházi vagyonunk lefoglalását is. Ezt pedig közöttünk senki se kívánja. De ép úgy nem lehet kívánni se azt, hogy más tartsa fönn nekünk az egyházat, se azt, hogy mi miattunk vegyék el a másét . . . Nálunk élő-kő minden egyháztag s élő-kövekben van az erőnk . . . Az lessz a helyes végrehajtása e törvénynek, ha visszatérve a törvény intézkedéséhez, az államkormány meghallgat bennünket mind a szükségeink fedezésének megkívánta főösszeg mennyiségére, mind a kiszolgáltatás módozatára nézve. Mi pedig számbavéve erőinket, amit lehet, fedezünk saját híveink áldozatkészségéből; a szükségeink fedezésére általunk össze nem hozható összeget pedig megadja segélyül az állam, autonómiánk sérelme nélkül.

Az egyházi adózás rendezésére vonatkozólag is sok helytelen és kivihetetlen vélemény hallható. Teljes egyöntetűségről, mindenütt egyformán érvényes adókulcsról szó se lehet. Az egyházi adózás rendezésébe csak oly gyülekezetnél van jogunk beleszólni, amely vagy közsegélyre szorul, vagy ahol a gyülekezet egy része elégedetlen az eddigi adókulcscsal és panaszával a felsőbb egyházi hatósághoz fordul; de amelyik a saját erejéből és közegyetértéssel képes fedezni szükségeit, ott nincs beleszólásunk az adókulcs megállapításába.

Ezek előre bocsátása után szívesen üdvözli az értekezlet megjelent tagjait, s a tanácskozást megnyitja.

Népiskoláink „Rendtartásba.

(Vége.)

Vágmelléki ur az osztályozás fény oldalát igyekezett kimutatni. Tegyük fel, hogy mind igaz, a mit az osztályozás jó tulajdonságairól hisz és vall, még akkor is nagy kérdés : ninesen-e vagy nincsenek-e az osztályozásnak árny oldalai is? Én és velem együtt sokan azt állítják : vannak bizony! Világítsuk hát meg ezeket is.

A belső-somogyi egyházmegye — ha jól tudom, IX. iskola körre vau felosztva. Azt jelenti ez, hogy ebben az egyházmegyében 9 egymástól különböző ember mond ítéletet a tanítók felett. Az egész egyházkerületben én nem tudom hány iskola-kör van,( de a hány az iskolakor, annyi a körfelügyelő. Van-e az egész kerületben olyan naiv ember, a ki elhinné, hogy ez a, mondjuk 30 vagy 40 ember egyenlő mértéket, egyenlő méltányosságot tanúsítana a tanítók osztályozásánál ? Az egyöntetűség csak abban van meg, hogy a körfelügyelő beosztja a tanítókat a régi „Rendtartás“ 38. §-ában megállapított kategóriákba. A mi az egyiknél csak „ki