Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-05-12 / 19. szám

313

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

314

gyakorlásában a látszatra, a feltűnésre ne számítsunk, ■erre Lukácsnál nem találunk figyelmeztetést. Jézusiak-e tehát és illők-e a Hegyi beszédbe az alamizsna és böjtölés módjáról szóló részletek.

Senki se vonja bizonynyal kétségbe, hogy a benső ■ember felépítését munkáló, a vallásos érzést a szivbe mélyen beültetni törekvő Jézus valóban ellensége volt a külsőségeknek, a látszatnak, a kegyességgel való hivalkodásnak. Ha ez igy áll, a mi pedig kétségtelen, akkor a vallásos gyakorlatokban nyilvánuló külsőségeskedést Jézusnak elhallgatnia nem lehetett. Működésének •egyik legkiválóbb tere, sőt aztán végzetes sorsának megérlelője, siettetője is éppen ennek, a farizeusi külsőségeskedésnek elitélése vala. Jézus életére vonatkozó forrásmüveink, az evangéliumok egyezőleg bizonyítják, hogy éppen ezen a ponton szerzett magának legtöbb és leghevesebb ellenséget, a mennyiben már a szombatról alkotott szabadabb meggyőződése is összeütközésbe hozta őt a nép vezéreivel, a farizeusokkal, a •böjttől tartózkodása felköltötte azoknak gyanakodását sz ő vallásos érzése felől, a bűnösökkel társalkodása kétségbe vonta előttük az ő prófétai küldetését, majd aztán, mikor egyenesen őket támadta, mikor kíméletlenül elitélte a látszattal megelégedő vallási rendeleteiket: egyenes és nyílt ellenségeivé lőnek a farizeusok, kik, a mint felismerték Jézusban ellenségüket, minden eszközt felhasználtak, hogy Jézust népszerűtlenné, vallásosságát gyanússá tegyék, rossz hírbe keverjék s igy készítsék a Golgota útját számára-.

Ha igy ismerjük Jézusnak tényekben nyilatkozott álláspontját a vallási kötelességek gyakorlására nézve: nincs okunk kétségbevonni a Máté előadásának szóban forgó részleteit (VI. 1—4 és 16 — 18), csak az a kérdés : feltehető-e Jézusról, hogy mindjárt fellépése kezdetén oly heves harcot üzen a farizeusoknak, mint ez a jelzett helyen található.

Mi a magunk részéről ennek lehetőségét nem látjuk kizárva. A Hegyi beszéd a maga mélységével, határozottságával azt a benyomást teszi az olvasóra kezdettől fogva, hogy itt egy új próféta önti ki a maga vallásos lelkíiletét annak mélységes tartalmával a nagy közönség előtt oly célból, hogy őket megnyerje. Vájjon nem volt-e Jézus előre biztos tudatában annak, Rogy ő és a farizeusok a tűz és viz, ők egy gyékényen soha nem árulhatnak. S ha ezzel Jézus, a mint minden jel mutatja, elejétől kezdve tisztában volt: vájjon nem természetes és nem észszerü-e előre jelezni az ellenséget, kiktől óvakodjanak követői ? Ha ehez elgondoljuk azt a vezérszerepet, a melynek birtokában voltak ez idő szerint a farizeusok a nemzetben, ha hozzávesszük, hogy az azok által képviselt egész irány gyűlöletes volt Jézus előtt: nemde egyenesen önmaga •és elvei iránt tartozott Jézus azzal a kötelességgel, hogy figyelmeztesse népét a veszélyre, mely a farizeusok követésével jár s igy már eleve tájékozódhassák felőle a nép. Programmot adni nem lehet a nélkül, hogy az ellentétes pártra rá ne mutassunk. Nemcsak •érthető, de egyenesen természetes, sőt szükségszerű tehát, hogy már a Hegyi beszéd lerántsa a leplet a farizeusok üzelmeiről, bemutassa s egyenesen megvettesse azoknak a legszentebb dolgokban tanúsított képmutatását.

Jelek mutatják, hogy valóban a Hegyi beszédhez tartoznak Jézusnak az igazságosság nyilvánulási formáiról, a jótékonyságról, böjtről és imádkozásról szóló figyelmeztetései. Hogy Lukács mért hagyja el ezt a részletet, ha ez valóban a Hegyi beszédhez tartozott: ennek oka abban keresendő, hogy Lukács a pogánykeresztyéneknek ir, a kik nem istentiszteleti cselekménynek tartották a böjtöt és jótékonyságot, a kik nem voltak külsőségekre vezérlő farizeusok.

5. Az egymás megítéléséről szóló részlet (Máté VII. 1—5, Luk. VI. 37—8, 41—2.) kétségkívül a Hegyi beszédnek alkotó része. Világosan kitetszik ez abból, hogy mindkét evangélista bevette az általunk ugyanegy alkalomból keletkezettnek vallott beszédbe, bár némi-nemü eltérésekkel. Máté gnómaszeriien rövid mondatokban adja az Ur intéseit, Lukács már magyarázgat, bővitget, igy a tétel kitűzését két parallel gondolattal is kiséri (ne mondjatok rosszat, rátok se mondanak rosszat; bocsássatok meg, nektek is megbocsátanak), de az utóbbi már egészen más gondolatkörbe csap át, valamint a következő versen is nagyon kiérezhető a magyarázgatás, a bővitgetés. Ezek a jelek elárulják, hogy a Lukács előadása kevésbbé lehet hű, mint a Mátéé, a mennyiben a Mátéé kijelentésszerübb, határozottabb, Jézus tanítási modorához, a mi a sallangoktól, magyarázó fejtegetésektől ment egyszerű és világos előadásban állott, közelebb áll és igy az eredetiség bélyegét viseli magán. Még inkább kitűnik álláspontunk helyes volta, ha a Lukács által közbeszurt 39. és 40. verset is beleolvassuk az össszefüggés szerint a szövegbe, mert a vak vezetőre és a tanítványnak a Mesterhez való viszonyára vonatkozó e két vers egyenesen kirí az eló'adásból és semmi elgondolható összefüggésben nem állhat a benne levő gondolat a megelőző s az utána következő két-két verssel. A mérleg ismételten Máté részére billen.

6. Az érzületnek cselekedetekben nyílvánulását jelképileg leiró s a fa és gyümölcs képében feltüntető részlet (Máté VII. 16—23, Luk. VI. 43—46) már hűbb Lukácsnál, mint Máténál. Máté előadása itt tendenciózus, a pogány missió ellen irányul. Ha magában olvassuk Mátét itt, nem tudjuk tisztán látni Jézus célját, mert ha Máté szövege itt is híven örökíti meg Jézus szavait, akkor nem vagyunk tisztán azzal, kiket tart hamis prófétáknak és mely tetteik ezeknek szolgálnak ismertető jelűi. A farizeusok volnának a hamis próféták s az ő képmutató vallásosságuk lenne a rájuk valló ismertető jel? Akkor ez a részlet eltévesztette a helyét, akkor ennnek az alamizsnáról, böjtről és imádkozásról szóló részlet után kellene következnie (VI.

1—18), de akkor is világosabban szólania. Aki nyíltan már egyenesen képmutatóknak, alakoskodókuak nevezte megelőzőleg (VI. 2, 5, 16) a farizeusokat, az nem tehet azután homályos, elburkolt célzást azokra, de nyíl