Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-04-07 / 14. szám

229

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

230

hanyatlás magyarázatát, alapját ? Talán a korszellemnek a vallásos érzelmek felett átsurranó, azzal nem törődő áramlatában, mely kétségkívül nem kedvez a vallásos életnek, annak fenséges és mélyreható eszméinek, törekvéseinek? ama divatos és az álmiveltséggel vele járó iránynak, mely inkább bírál, mint dicsér, inkább kárhoztat mint kedvez, inkább gúnyt üz és rombol, mint emelni és építeni segítsen ?

Tagadhatatlan, hogy része van eme kóros társadalmi tünetnek is, a vallásos kérdések, közelebbről az egyházlátogatás régi súlyának, tekintélyének, hatásának lazításában, mert hiszen a korszellem hatása alól nem vonhatják ki magokat az emberiség, az emberi szellem semminemű intézményei, szervei. De a legfőbb okot, ha higgadt, tárgyilagos szemmel vizsgálódunk, magunk szolgáltatjuk azzal, hogy mi sem tulajdonítunk ez áldásos intézménynek olyan súlyt, melyet az joggal megérdemelne, puszta léleknélküli aotussá alacsonyitottuk, melyet végezni kell, néha kedvvel, néha a nélkül, mert igy hozza magával a szokás, igy parancsolja a törvény; nem igyekezünk bele életet, lelket önteni, ünnepélyesség szinezetével felruházni, száraz, rideg valami, melynek üde zöldje, enyhet, erőt, lelkesedést nyújtó forrása nincs, nem osergedez többé !

Legtöbb helyen az egyházmegyék executorius szervezete, a pénz beszedésének eszköze, melynek főgondja, hogy a járandóságok el ne maradjanak, a közigazgatás rugói fenn ne akadjanak, hogy a nervus rerum gerendarum mindenütt pontosan befizettessék.

Már maga ez az egyetlen körülmény sem alkalmas növelni a nimbust, emelni a tekintélyt, fokozni a várakozás melegét, melylyel csak a közelmúltakban is, mikor még a nemesbült ízlés, a mivelődött érzés nem tiltakozott e gyakorlat ellen, készültek gyülekezeteink az egyházlátogatás elfogadásához ! Hát még a midőn látjuk az nt. visitatiót és környezetét, mily szárazon, hidegen fognak hozzá, a bizonyos meghatottságot, nemesen felfogott kötelességérzetet igénylő és külsőségekben is jelentkezni, kifejeződni óhajtó cselekmény elvégezéséhez, teljesítéséhez ! Egy árva üdvözlő szó, megnyitó, a végzendő teendők fontosságát, méltóságát kiemelő beszéd a világért el nem hangzanék, hidegen, érzés nélkül — akár valami adóhivatalban — olvastatnak futtában a tételek, sehol egy lelkesitő, közbeeső magyarázat, s mikor a végére ér a hivatalos eljárás, a rettenetes szivar füstben azt sem tudja kitől, honnan hangzik az „Isten áldja meg kegyelmeteket, befejeződik, bevégződik minden, hogy esztendőre ismét ekként következzék. Hátra volna azonban még az iskola ! Elmegyünk oda is hát. Ott van a gyülekezni apraja, nagyja, a szülők, legalább az elöljárók mindannyian. Várják, lesik az eredményt, az alapos, a komoly, részletekre is kiterjedő megítélést, de rövid az idő, sietni kell s csak úgy nagyjából befejeződik, bevégződik az egész.

Vajha túlzott lenne a kép, félek tőle azonban, hogy egyetemes egyházunk körében nem egy helyen valónak, igaznak fog bizonyulni vagy legalább is megközelíti azt. Hogy ily lefolyása e cselekménynek nem

emeli annak tekintélyét és érdemlett hatása nem érvényesülhet, ki tagadhatná azt ? Több lélek, mélyebb érzés, több szív, melegség, külsőleg is több ünnepélyesség, komoly méltóság azért az egyházlátogatás végzése körül. Mi magunk is hassunk közre, hogy e kegyeleletes szép intézmény, ezredek próbáját kiállott és a legnehezebb idők viharaiban is jónak bizonyult ősi rég idők homályában eredő szokás a maga fényét, tekintélyét, hatását visszanyerni képes legyen ismét.

Kezdődjék az mindenek előtt üdvözlő, megnyitó beszéddel, melyben kilegyen emelve az egyházlátogatás történelmi múltja, jelentősége, fontossága rövid vonásokban, kilegyen mutatva annak áldásos, jótékony hatása az egyházépités, a hitélet fejlesztése körül, felhiva legyen benne az elöljáróság, a kiemelendő méltánylást érdemlő vagy dorgálásra, javításra szoruló mozzanatok bejelentésére, hogy érezze, tudja a gyülekezet, hogy felebbvalója, igazságos bírája áll előtte, ki elismeréssel tudja méltányolni a jót, a szépet, a nemest; inteni, feddeni, javítani a kinövést, a hibákat, a gyengeségeket. Adjon a kérdések, feltevések közben a hol csak alkalom nyílik felvilágosító, magyarázó, lelkesitő tájékoztatásokat és a befejezés méltón az előzményekhez, a nyert benyomásokból, a szerzett tapasztalatokból kiinduló, mindenesetre az egyház, a hitélet építésére serkentő, lelkesitő beszéddel, apostoli áldás elmondásával érjen véget. Általában domborodjék ki, előtérbe lépjen az egyházias színezet, az isteni tiszteleti jellegzet, érezze magát a visitator és a meglátogatottak úgy, mintha templomban volnának legszebb, legmagasztosabb áhítatuk, buzgólkodásaik kifejezése közben.

A pénzbeszedés pedig mindenütt mellőztessék, hiszen ez különben is a törvények alapján az egyházmegyei pénztárnok dolga és nem illik bele az egyházlátogatás fenséges keretébe. Az erre fordított idő sokkal nagyobb eredménynyel használható fel az iskolában, melyet én semmi körülmények között elválasztani, kiszakítani az egyházlátogatás köréből nem akarok s jónak nem látnék. Az iskolák a mi veteményes kertjeink, azok voltak a múltban, azok ma is, mennél közelebb fűzni, mennél bensőbbé tenni a viszonyt egyház és iskola között, a mi jól felfogott érdekünk. Ma pedig már kezdenek szakadozni a szálak, tágul a kapcsolat, az űr egyre láthatóbbá, észrevehetőbbé válik. Eljön kétségkívül eljön az idő, mikor a korszellem végleg elfogja választani a kettőt, de mi ne siettessük, ne magunk tegyük ezt. Addig érezze az iskola, hogy egyház az ő melengető, tápláló dajkája, szülő anyja, gondviselője, érezze, vésse be leikébe a fogékony gyermek, hogy ő tagja, alkotó i'észe, majdan oszlopa, fentartója annak a nagy egésznek, melynek képviselője eljön minden éven át hozzá megnézni, megvizsgálni, mint növekednek a veteményes kert sarjai, csemetéi, a ki buzdító szavával vallása, hazája iránti szeretetre — nagy és nemes erények követésére serkenti és szeretetteljes áldásával bocsátja el maga elől őket. Tanulják benne megismerni, szeretni hitöket, vallásukat, felekezetűket.

De meg a nép is úgy megszokta, annak tuda