Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-03-24 / 12. szám

191

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

192

Sokszor hallottuk ugyan és még napjainkban is halljuk, hogy ref. hitfelekezetünk az államnak mostoha gyermeke, lehet benne valami igaz, de azt nem hallotta soha senki — bátran merek évszázadokra hivatkozni, hogy a ref. egyház, mint testület avagy ennek hívei külön-külön is valaha nem teljesítették volna a nemzet és haza iránti nagy kötelességeiket.

Ennek tulajdonítható egyfelől az, hogy az elfogulatlanul gondolkozó — bárki legyen — elismerni tartozik, miszerint ref. egyházunk hívei alkotják a magyarság magvát; másfelől az államhatalom részéről az a jó indulat, melylyel oly sok alakban találkozunk. Ha tehát minden jogainkat kivívni és megnyerni akarjuk, akkor úgy mint eddig, ezután is minden hátsó gondolat vagy mellékes érdekek nélkül, pusztán hazánk és nemzetünk iránti lángoló szerelmünkből kifolyólag, minden kötelességeinket a legteljesebb mértékben teljesítenünk kell. Ez vezet minket a célhoz.

A főt. egyházkerületen oda fogok törekedni, hogy egyházmegyénk az őt megillető helyét megtartsa s a többi egyházmegyékkel együtt teljes egyetértésben és szép békességben szolgálja és munkálja egyházkerületünk s közvetve ref. egyházunk érdekeit. Volna még egy pár megemlíteni való tárgyam, de hogy ne fáraszszam a nt. és tek. egyházmegyei közgyűlés becses figyelmét és mivel ezek határozatot igényelnek, azokat külön előterjesztés, illetve indítvány alakjában fogom beterjeszteni.

Azt mondja az irás : „megemlékezzetek a ti előttetek járókról, kik néktek szóllották az Istennek beszédét, kiknek kövessétek hitöket.“ Nt. ur, mélyen tisztelt elődöm, én is megemlékezem három évi hiv és lelkiismeretes esperesi munkásságáról, vezérelvén minket az egyenes utón, az igazságnak és szeretetnek ösvényén, szólván nékünk mindenütt és minden alkalommal az Istennek beszédét. Azt mondotta magyar prot. egyházunknak egyik oszlop embere „annak, ki a kormányon van, annak jól esik a ragaszkodás, szüksége is van rá, mert hisz csak igy tehet valamit, de a ki iránt ezután is megnyilatkozik a rokonszenv, a bizalom, ez a legszebb jutalom.“ Ezt adtuk, mig a kormányon volt, ezt adjuk most, mikor a díszes állásból eltávozik, azért a nagy munkáért, azért a sok áldozatért, a mit értünk hozott, azokért az érdemekért, melyeket teljes elismeréssel méltányolunk, melyek jegyzőkönyveink lapjain megörökítve vannak ; adtuk és adjuk tiszta szivünkből, ez tegye ezen ajándékot kedvessé, értékessé. Ez ajándék mellé egy kérelmet is kapcsolok és pedig, ha méltóztatnak megengedni, az egyházmegyei gyűlés nevében, nevezetesen, ha az esperesi hivatalból visszalépett is, legyen kegyes nagy tudását, mély bölcsességét, őszinte szeretetét, igazságérzetét ezután is érvényesíteni, minket támogatni, egyszóval a közügyek oltárára áldozatait felhozni.

Ns. egyházmegye gondnok ur, mélyen tisztelt elnöktársam ! érzem gyengeségemet, fogyatkozásaimat, épen azért a legőszintébb bizalommal és szeretettel fordulok nagyságodhoz, legyen kegyes mint hivatali elődömet, úgy engemet is bölcs tanácsával támogatni, becses jó indulatában megtartani, hogy egyetértve, közös erővel munkálhassuk anyaszentegyházunk felvirágozását, Isten országának terjesztését.

Idvezitőnk apostolokat, társakat vett maga mellé a nagy munkának elvégzése, én is magam mellé kérem az egész hivatalnoki kart, egyházi és világi rendeket, lelkész, tanító és tanár urakat, a kicsinyeket és a nagyokat, kérve mindnyájukat az irás szavával: „a miképen vették az ajándékot Istentől, azonképpen sáfárkodjanak abból mint az Isten külön-külön féle ajándékainak híí sáfárai,u legyenek mindnyájan segítségül a nagy munkában, melyre önöknek megtisztelő bizalma hivott el. Vállvetve, közös erővel munkálkodva mindent megtehetünk; az egymás iránti szeretet, kölcsönös bizalom, jó egyetértés s anyaszentegyházunk iránti buzgóság által lelkesítve minden akadályt legyőzhetünk s oly nagygyá és hatalmassá tehetjük prot. anyaszentegyházunkat, hogy azon a pokolnak kapui sem vehetnek diadalmat.

A midőn végre Istennek áldását kérem szeretett hazánkra, dicsőségesen uralkodó királyunkra, prot. egykázunkra, közelebb egyházmegyénkre, magamat és elnöktársamat becses jó indulatukba ajánlom,

Kis József pápai lelkész beiktatása.

A kik a világon semmi máshoz nem hasonlítható ama viszonyt, mely a lelkészt gyülekezetéhez s ezt amahoz köti, fel tudják fogni a maga földfeletti értéke szerint és a kik tanúi lehettek annak a bensőséges szövetségkötésnek, mely egy lélekreható ünnepély keretében külsőleg is létrejött e hó 17-én a pápai ref. templomban a gyülekezet és új lelkésze között: azok soha nem feledhetik el ezt a napot, mert emlékezetes ünneppé avatta azt a lélek öröme. A kik pedig hitfeleink közül voltak jelen, azoknak egygyel több okuk van büszkének lenni arra a vallásra, mely a külső pompa helyébe olyan sikerrel állítja oda a „lélek eledelét.“ Örült a lélek s gerjedezett a szív annak látására, hogy egy hegyen épült, egész egyházkerületünk szemefényét méltán képező gyülekezet és egy hivatásszerű, apostoli buzgóságú lelkipásztor igy feltalálták egymásban, a kit kerestek. Nem mi mondjuk, kiket megvesztegethet és elfogulttá tehet az új lelkész iránt érzett nagyrabecsülés és szeretet, de a körünktől nagyon messze eső és más felekezethez tartozó szem- s fültanuk vallják, hogy mindenkit meghódított a mi egyházi örömünnepünk központja, az új lelkész szereplése; „ilyen pap illik mihozzánk.“

Már 9 óra előtt nagy csoportok hullámzottak fel s alá a templom közelében. Vallásfelekezeti különbség nélkül gyülekezett a város intelligenciája az egyházta gok által is jó részben betöltött templomba. Csodálni lehetett, hogy mint tud a mi kicsinynek tetsző temp-, lomunk annyi temérdek embert befogadni s ez egyszer bizony majdnem szűknek bizonyult. Jól esett a szem-