Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-02-11 / 6. szám
91 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 92 Álom és való*). Az őszi verőfény ott rezgeti még a sárguló lombokon, szürke köd gomolygott fenn a felhős égen s csak néha-néha tűzött át rajta az őszi napsugár, az a bágyadt, beteges fénykéve, mikor nehéz szívvel búcsút mondtam a kedves haza szent földjének s reményeim kifeszitctt vitorláival, szeretteim s barátaim bucsucsókjaival és áldásaival elindultam életutamra, a nagy tengerre. . . . A nap éppen lenyugvóban; hamvadó fénye oly kísértetiesen tört meg a tajtékzó habokon, melyek rejtélyes suttogással regélgetik egymásnak ezer és ezer esztendő történetét. ... Az est leszálltával csak a nagy sustorgó, fodros habok látszottak a világitó torony felfellobbanó sárga-vörös fényénél s a csillagok milliárdjai mind megannyi gyémántszikrák tükröződtek vissza a nagy óceán kékes zöld vizében. A födélzeten a kivándorlók tarka csoportja s a habok morajába olykor-olykor mintha kacagás vegyülne, a fájó lelkek erőltetett, szomorú kacagása. Fulánkja van még a jókedvnek is; mást mutat az arc, mint a mit a szív érez : a nevető ajkakról sóhajok szállanak a boldog, az elhagyott földre. . . . Hét nap telt el, mikor a maga festői szépségében feltárult előttünk a mesés újvilág. Jobbról Staten Island gyönyörű nyaralói, zöldelő erdői. Balról Governors Island ; a vár fokán csillagos lobogó, a magas földhányások réseiben nagy fekete ágyuk mind megannyi őrszemek. . . . New Yorkban, a kikötőben magyar emberek édes zengésű magyar köszöntéssel fogadtak. Mikor az ember nyolc tiz napig örökösen idegen földön, idegen emberek közt utazik s akkor rátalál a magyarságnak erre a hatalmas kolóniájára, valósággal elcsodálkozik. Önkéntelenül azt hiszi az ember, hogy itt a boldogság és gazdagság kanaán földjén faltalálja minden magyar ember azt az édes, azt a boldog otthont, a mitől oly nehezen tudott elválni. Álmodoztam én is virágzó amerikai magyar társadalmi életről, mely édes testvérként egyesíti a magyart e messze idegenben s mely kárpótolja a szivet azért a mérhetetlen fájdalomért, melylyel a mult édes emlékeitől el kellett válnia, szép volt az álom, de rideg a valóság. Nem kutatom a kivándorlás okát; nem keresem a rugót, a mi a népet a haza határairól idegenbe iui, hanem nyíltan, úgy a mint én tapasztaltam, feltárom annak a társadalmi életnek legjelentékenyebb phasisát, melyben itt él a magyar kivándorló. Két éves amerikai tapasztalatom elég volt arra, hogy meggyőzzön az amerikai magyarság társadalmi életének beteges voltáról. A német, angol, francia, ájris vagy olasz akár mint közönséges munkás, akár mint üzletember, akár mint előkelő hivatalnok él ez idegen *) E cikket a «New York Első Magyar Társalgó és Betegsegélyző Egylet» 15 éves fennállásának jubileuma alkalmából kiadott díszes emléklapból vettük át. földön, mindenkor az erős összetartás köteléke s e kötelék közös átérzése az, a mi őt az amerikai viszonyokba oly gyorsan beleilleszti. Nem igy a magyarnál! Az egyenetlenség átka — úgy látszik — elkísérte őt a tengeren túlra is. Nincs ugyan ez országnak olyan magyar telepe, hol a magyarok tömörülve nem volnának : társalgó, betegsegélyző, temetkezési és templomi egyletek, daltársulatok jóformán mindenütt vannak, de miként tudnának ez egyesületek üdvös eredményt létrehozni s az amerikai nép előtt a magyar névnek állandó tiszteletet, becsületet szerezni, mikor tagjaik között örökös pártoskodás van napirenden. Ha egy magyar telepen magyar egylet alakul, ritkán telnek el esztendők s már a tagok között felüti fejét az egyenetlenség, ez a százfejü szörnyeteg és alkotnak egy másik egyletet, de korántsem azért, hogy egyesült erővel, vállvetett munkával működjenek közre a magyar társadalmi élet előhaladásán, hanem hogy egyik a másik működésének mielőbb útját vághassa. Hogy a mi erőnk mennyire szét van forgácsolva, mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy az Egyesült Államok területén ma már közel kétszáz magyar egylet működik. Arra, hogy ez a kétszáz magyar egylet egymásba olvadjon s mint ilyen lépjen fel az amerikai magyarság reprezentálására s a magyar érdekek megóvására, — a mi felfogásunk szerint még gondolni is képtelenség volna. Az hát a mi legnagyobb bajunk, hogy vagy nem tudunk vagy nem akarunk összetartani. S ez a hibánk szüli aztán azt az igen természetes következményt, hogy nincsenek befolyásos vezéreink. El itt sok kitűnő magyar orvos, kiknek egyikét vagy másikát a város legkitűnőbb orvosai között emliti az amerikai közvélemény; van itt sok jónevü magyar ügyvéd, lelkész, mérnök, ítélő biró, gyáros, nagykereskedő, több hírneves magyar művész, kik mindnyájan saját szellemi képzettségük által vívtak ki maguknak tekintélyes társadalmi állást és at last, but not at least sok törekvő, békeszerető munkás ember s mind ezek távol tartják magukat a magyarság mozgalmaitól, mert — sajnos — az azokban való részvételt sokszor nem tarthatják dicsőségnek. Távol áll tőlem annak még csak a gondolata is, hogy társadalmi életünk nem produkált volna semmi jót és dicséretest. Betegsegélyző és temetkezési egyleteink számtalanszor mutatják az emberszeretetnek gyönyörű példáját; daltársulataink az édes magyar dal varázshatalmával már nem egyszer valóságos hódolatot szereztek a magyar névnek, egyházaink pedig mindenütt az amerikai nép általános tiszteletének tárgyai és mégis az a testvéri szeretet és jóindulat, melylyel a halhatatlan Kossuth itt léte alatt irántunk az amerikai nép viseltetett, — a szűnni nem akaró torzsalkodás miatt réges rég elkopott. Ily viszonyok magyarázzák meg azt, hogy a gazdag amerikai miért lát a magyarban fehér rabszolgát, az üzletember legtöbb esetben furfangos szédelgőt s a munkás munkabérének megrontóját. Majd ha az amerikai magyar társadalom testéből ki lesz vágva az a kóros kinövés, a minek a magyar nyelv
