Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-12-30 / 52. szám
Tizenegyedik évfolyam. 52. szám. Pápa, 1900. december 30. jfV lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőségkéz Kis József felelős szerkesztő czí— mére küldendők. Az egyház és iskola köréből. Â dunántúli ev. ref. egyházkerület hivatalos közlönye. megjelenik minden vasárnap.-Az előfizetési dijak (egész évre 8 kor., félévre 4 kor.), liirdetések, reolarriatiók Faragó János főmunkatárs ozimére küldendők. # ---------------------------» Végére jutottunk tehát Istenünk jóvoltából ennek az esztendó'nek is. Még egy néhány homokszem pereg alá az idő fövenyóráján és ajkainkra vehetjük az énekszavait : «Elmúlt vége mint kezdete, Már van csak emlékezete.» Az ilyen fordulópontok komoly raagábaszállásra késztetik az embert úgy saját személyét, mint azon intézményeket tekintve, melyek szivéhez legközelebb állanak. Először a bála-ima száll ég felé a kegyelemért, mely megtartott, az erőért, mely megsegített, azután elővesszük a számadás könyvét s a «tartozik» és «követel» tömkelegéből megkészitjük erkölcsi életünk vagyon-mérlegét. Ha ezt minden hanyatló év végével igy tesszük, és pedig tesszük ezt a jövő előkészítése kedvéért, mennyivel inkább erre hívnak e napok, melyek egy évszázad sirjára teszik a zárókövet, sőt a melyek — a viszonyok hatása alatt — azt is eszünkbe juttatják, hogy nemzeti létünkben is immár 900 éve annak, hogy a keresztyénség áldásait élvezzük Isten különös kegyelméből. Azt irtuk fennebb, hogy '<a viszonyok hatása alatt» támad fel lelkűnkben különösen a 900 éves magyar keresztyénségre visszaemlékezés. Miket értettünk e viszonyok alatt? A mi örök ellenségünknek, az ultramontán római katholicismusnak viselt dolgait. A mi ellenségünk fényes ünnepet ült e tűnő esztendő folyamán Rómában is, hazánkban is; az előkészületek nagy körültekintéssel megtétettek arra, hogy mindkét tüntetés (Inert egyéb nevet egyik sem érdemelj fényesen sikerüljön. A ki a dolgok folyását figyelemmel kisérte, láthatta, hogy a kihirdetett «szent év» szomorú jele annak, hogy a pápai trón fénye nem bir oly csábitó erővel ma, mint a minővel dicsekedett a múltban, mert egyetlen egy uralkodó, sőt az uralkodó családok egyetlen egy tagja sem vett részt a bünbocsánat-szerző római zarándoklatban, sőt a néptömegeket is mintha galvanizálni kellett volna a «örök város» meglátogatása végett, igy aztán a remélt péterfillérek nem özönlöttek a «szegény vatikáni fogoly» erszényébe a kívánt mennyiségben. De a mi nem sikerült Rómában, sikerült Esztergomban és Budapesten. Fülünkbe zeng még az a kirohanás, mely a reformációt a tatárjárás mellé sorozta a nemzetünket ért csapások között s a hatással valóban meg lehetnek elégedve a rendezők. Ez átkozottul jól volt csinálva. Bőt úgy rémlik, hogy az egész ünneplés csak azért volt rendezve, az áhitat csak azért szállotta meg különösebb mértékben az ultramontán katholicismust a magyar keresztyénség életének 900-ik évében, hogy cimük legyen az ellenünk szervezkedésre, alkalmuk a «néppárt» erősítésére. Csak igy tudjuk megmagyarázni azt
