Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-02-04 / 5. szám
73 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 74 gyes özvegy asszony cselekedett, azt még a házak tetejéről is prédikálni kell ebben az anyagias korban. A vörösberényi egyház, mint reform, egyházaink legnagyobb része szegény a földi javakban, de tagjai lélekben buzgók, ám ez elég erős fegyver lenne, ha a kisértő folyvást nem környezné őket. De azért hitükhöz való ragaszkodásuknak fényes tanujelét- adták ez előtt három évvel, midőn templomukat mintegy 1600 frt költséggel megújították. Özvegy Héring Istvánné ekkor egy szőlőföldet és pincét ajándékozott az egyháznak, mely 5000 forint értéket képvisel. Szive vonzalmát követve Kerékgyártó István debreceni orgona készítővel egy orgonát készíttetett 1200 írtért, melyet, hogy be lehessen a templomba állítani, egy kart épitetett abba előbb, s a templomot diszes cement lapokkal lerakatta 800 frt költséggel, — majd a templomot körülvevő kőkerítést s a lelkész lakás kerítését tisztogattatta meg 300 frt adományával, — végül, hogy mindenek meg újuljanak fehér márványból urasztalát készíttetett, a templom padjait befestette s egy keresztelő medencét is állíttatott be mintegy 200 frt költséggel. Egész sorozata az áldozat-hozatalnak, melyet gyors egymásutánban ez a valóban evangyéliomi özvegy hozott az Ür oltárára, s most mikor az orgona először szólalt meg, méltó volt a hívek öröme az ünnepélyhez. Már kora reggelen a vidék minden részéről gyülekeztek, s csakhamar látni lehetett, hogy ünnep van minden háznál: a lélekben együtt örvendezők ünnepe. Tiz órakor vonultunk a diszes templomba, melynek bejáratánál az Isten igéjét szomjuhozó nagy közönség egész sorfalat képezett, s a templom zsúfolásig megtelt áhitatoskodókkal. A 74. dicséret két első versének eléneldése után Jákói Pál hajmáskéri lelkész, egyházm. tanügyi bizottsági elnök az Ur asztala mellé állt és megható hasonlatokban párhuzamot vont a joppebeli Tbábita és az áldozatrakész vörösberényi özvegy között, egyenként reá mutatva és megnevezve a tett áldozatokat. Szónoki lendülettel előadott szép beszédével nagy hatást ért el s végül méltatta az orgonát. S miután buzgó imádsággal az örökkévaló oltalmába ajánlotta a neve magasztalására készült diszes müvet: felhívta a felkért szakértőt az orgona megszólaltatására. Ekkor Kurucz István litéri tanitó valóban művészi praecisitással játszani kezdett azon egy gyönyörű, az összes hangokat tökéletes összhangba hozó praeludiumot s látni lehetett az örömkönnyeit a szemekben, s orgona kísérettel énekeltük a CL. zsoltárt; 2 vers elhangzása után Csonka levenc helyi lelkész a szószékbe ment és a CL. zsoltár 1. 3. 4. 5. versei felett elmélkedvén, meghatva mutatott rá az egyház nagy jóltevőjére s igen helyesen állította példányul az áldozatkészségben. Ezután alulirt egy kis gyermeket keresztelt meg, végül JSyikos Kálmán esperes ur alkalmi szép beszéddel hívogatta az elfáradtakat és megterhelteket a kegyelem asztalához, melylyel a szép ünnepély véget ért. Mivel a jótéteményben el nem fáradó Özvegy betegsége miatt nem vehetett részt az ünnepélyen, esperes ur vezetése alatt elmentünk palástosan hozzá, hol meghatóan tolmácsolta esperes ur az egyház háláját. Vajha minden egyháznak rendelne az Ur egy ily áldó-, zatkész evangéliumi özvegyet mint, Héring Istvánné ! Szülessetek sokan ! Thúky Etele. Titkári jelentés. A pápai ev. ref. nőegylet 1903. jan. 28-án tartott közgyűlésén föl olvasta Faragó János titkár Igen tisztelt Közgyűlés ! Ha életünknek egy-egy nevezetesebb határkövéhez érünk, mint magánemberek is számot vetünk az elmúlt idővel s magunkba szállva megvizsgáljuk és megpróbáljuk : megtettünk-e mindent, a mit erőnkhöz mérten, a viszonyokhoz képest megtehettünk s megtenni kötelességünk voll ? Mennyivel szükségesebb e leszámolás egy testületre nézve, melynek működése nem egy embert, hanem egész társadalmi kört érdekel s hatása egy egész társadalmi osztályon megérezhető. Ezt a leszámolást akarom én most megtenni a pápai református nőegyletnek 1899-ik esztendei működéséről. Egy esztendő még egy egylet életében is nagy idő, nekem mindössze néhány perez áll rendelkezésemre, hogy az abban történtekről számot adjak: kérem azért a közgyűlés szives figyelmét, jóakaratu elnézését. A lefolyt 1899-ik esztendő nemcsak magáért méltó a figyelemre, hanem azért is, mert befejezése egyletünk életében az első három évi időszaknak s alkalmas arra, hogy megítéljük egyletünk életrevalóságát s ha az életerős gyökerek mellett száraz ágak találkoznának rajta, azokat letördeljük. A mint lelki szemeinkkel végigtekintünk rajta, egy ravatal emelkedik ki belőle; a ravatalon ama férfiú tetemét látjuk, ki ott virrasztóit ennek a mi egyletünknek a bölcsőjénél, szerető gonddal, gondos szeretettel nézte annak megizmosodását, utolsó lehelletéig buzditónk, tanácsadónk és vezérünk volt. A ravatal még képzeletben is elszomorít, a halálnak még puszta gondolata is leverő, mert eszünkbe juttatja, hogy egyszer a mi számunkra is megnyílik a sir, nem ment meg attól sem az erő, sem a gazdagság, sem a hatalom, sem a tudomány, nem még a kegyesség sem ; de bármenynyire érezzük is ezt az igazságot, mégis megdöbbenünk, szivünk elfogul, ha oly férfiú dől ki közülünk, ki lelkének melegségével, szivének nemességével, tudományával különbb volt nálunknál: Kis Gábor, a pápai ev.ref. egyház elhunyt lelkésze ezek közül a férfiak közül való volt. Halálának emlegetésével nem akarom fölszaggatni a már-már hegedni kezdő sebeket: érdeme mindnyájunk előtt tisztán áll. Tegyük le sírjára a hálás emlékezet koszorúját, megérdemli tőlünk ; megérdemli, hogy emlékét szivünkbe zárjuk s megőrizzük, mig mi is elmegyünk ama jobb hazába. Példája lelkesítsen, intsen, buzdítson bennünket, ha talán megfeledkeznénk kötelességünkről ezzel az egylettel szemben ! Temetésén testületileg ott volt egyletünk választmánya; ravata-
