Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-11-11 / 45. szám
745 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 746 mazni. Ez az, a mit Wiedemann ajánl. Mindenesetre kár, hogy ezek az elbeszélések mindenek, csak nem bibliaiak. Az elbeszélésnek épen ez a módja bizonyítja legjobban, hogy a bibliai történetek még nem a mi kisdedeink számára valók. Olyan elvizenyositéshez, feleresztéshez, a mit Wiedemann ajánl, soha se járulhatnánk hozzá. Azt kívánjuk, hogy ezeknek az elbeszéléseknek épen a bibliai jellege maradjon meg. Ha ez lehetetlen az alsóbb osztályokban, akkor várunk addig, mig a gyermek ezt felfoghatja. A classicus anyagot, a benne rejlő mély erkölcsi igazságokkal nem áldozzuk csupán azért fel, hogy magunkat és a gyermeket gyötörjük vele. Ezért várunk a bibliai történetek tanításával a IV. osztályig s bizonyosak vagyunk benne, hogy várakozásunk nem lesz hiába való s hasznosabb gyümölcsöket tudunk felmutatni, mint a milyent eddig képesek voltak felmutatni. Eddig Rein és társai. Félre ne értessem ! Én ennek az iránynak csak ismertetője vág) ok. Valamint nem tartozom Reinnel egy és ugyanazon psychologiai iskolához, úgy a vallási érzelmek ápolása közben is van közöttünk némi-nemü eltérés. Ez azonban most nem tartozik ide. Rein és társai német bajokat, német viszonyokat tárnak fel előttünk, de azt hiszem, nem egy esetben találnak a mi vallásoktatásunk bajaira is, a mennyire e bajokat én ismerem. Ha igaz az, hogy a vallásoktatás reformálásának végső határpontja elérkezett : tisztelettel kérdem az arra hivatottakat és közöttük „------— n“ urat is: szükséges-e, hogy az egyházkerület a hit- és erkölcstani tananyag célirányosnak mutatkozó beosztásával addig várjon, mig a közoktatásügyi kormány emberei maguk között eldöntik a nagy kérdést: kell-e az osztott és osztatlan népiskolák számára külön tanterv ? En nem habozom kimondani, hogy a jogegyenlőség és paedagogiai nemzeti szempontok miatt az egységes tanterv alapján állok s igy a hit- és erkölestani tananyag dolgában is azt óhajtom, hogy felekezetűnk iskoláiban Jézus tudománya szegénynek és gazdagnak, városi és falusi gyermeknek egyaránt hirdettessék ! „Non multa, séd múltúm !“ Ha igaz az, hogy a vallásoktatásban a fösulyt a bibliai történetekre kell fektetnünk, egyházunk hitelveit ezekből a történetekből ki vezethetné le jobban s kivilágit hatná meg jobban : a theologiailag iskolázott pap, vagy pedig a tanító ? En még mindig azt hiszem; hogy általában a pap. Annál inkább hiszem pedig azt, mert ennek ellenkezőjét „----------n“ ur bebizonyítani meg se kisérlette. A fődolognak valamint a múltkor, úgy most is azt tartom : az egyházkerület tanügyi bizottsága a vallásoktatás módszerének előmozdítása érdekében minél előbb tegye meg a szükségesnek, a célirányosnak mutatkozó lépéseket. Ne rohanjunk, de haladjunk ! Csurgó. Pethes János. Emlékbeszéd Erzsébet királynéról, (Vége). Az utolsó évek ezen otthona illett leginkább királynénk merengő leikéhez, az Isar raelléki Athénből, mint Münchent, királynénk szülővárosát nevezték, indulván az élet útjára, ez a görögországi sziget, Korfu lett az ő utolsó kedves otthona. És mi idehaza aggódó szeretettel olvastuk a hireket, mint keres gyógyulást fájó szivére Erzsébet királyné a messze idegenben. Orvosai tanácsolták a külföldön tartózkodást, a kiknek tanácsával szemben ki is jelentette II. ÁTilmos császárnak, hogy ha nem orvosai rendelkeznének vele, csakis haza, Magyarországra jönne, Magyarországra a kedves Gödöllőre, a hová — mint maga mondta egykor — bécsi magányából annyiszor elszállnak gondolatai. Azonban ezen bánatos években már nagyon ritkán jött haza felséges asszonyunk, az ezredéves kiállítás megnyitásra mégis megjelent. Még mindig egészen gyászruhában jött, mint Rudolf halála óta mindenkor, s királyi férje oldalán fogadta a hódoló küldöttséget. Az üdvözlők lelkes éljenzésére mosoly ült arcára, de csak egy pillanatra, s azután ismét elfoglalta helyét ott a bánat. Nem is volt sokáig maradása az ünneplő fővárosban, sietve megtekintette a kiállítást, a melynek területén itt is ott is szólt a zene, boldog idők szép emlékét elevenítették azok fel, de O néki menekülnie kellett ez emlékek elől orvosai tanácsára, messze idegenbe, s azután többé nem láttuk őt. Már nem láttuk, nem látthatuk, de szive melegét mégis éreztük még akkor, midőn II. Vilmos német császár, mint uralkodónk vendége hazánkban időzvén, fel köszöntötte házi gazdáját, királyunkat és e köszöntőben igaz históriai ismerettel emlékezett meg Magyarországról, annak kiválóan fontos és az egész nyugati Európára kiható szerepéről az államok sorában. Ezt a hires felköszöntőt a mint meghallotta királynénk, onnan távoli utjából siirgönyzött köszönetét a fiatal császárnak azért, hogy oly szépen emlékezett meg szavaiban Magyarországról. Ez a köszönet az utolsó bizonyság és igy a legbecsesebb bizonyságunk felséges királynénknak hazánk iránt táplált nagy szeretetérol, mintegy utolsó szó mihozzánk, ti hozzátok is kedves tanítványaim, hogy úgy ünnepeljük igazán Erzsébet királyné emlékezetét, ha igaz szeretettel égünk mi is hazánkért, vagy mint () tanította fiának : „imádott hazánkért,“ Magyaroszágért. Az egész világ meghallotta e szívből jött szavakat, s rövid idő múlva ezután örökre lezárultak ez ajkak, s mikor az a nemes íájó szív megszűnt dobogni, megszűnt fájni, a mi szivünkre, az egész Magyarország szivére, akkor borult a bánat , mi akkor öltöttünk gyászruházatot. 1898 szept. 10-én hozta hírét a táviró, hogy egy anarchista Genfben Erzsébet királynét meggyilkolta. Az egész olyan hihetetlennek látszott. Az anarchisták hírét már hallottuk, de eddig azt hittük, hogy ők a népek sorsát intéző hatalmas férfiakra leskelődnek, s most egy 45*
