Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-10-21 / 42. szám
691 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. Az V. osztály tanulja a prófétákat s az uj szövetségből a Jézus életét. A VI. osztály egész éven át Jézus életével s tanításaival foglalkozik. A VII. osztály tananyaga: Apostolok cselekedetei, Pál apostol. A VIII. osztályban tanulják: A reformátió korát, Luther életét s befejezésül a Kis Katechizmust, mely jóformán csupán az Úri ima, Apostoli hitforma és a X parancsolat magyarázata. Első pillantásra feltűnik, hogy a bibliai történet csak a IV. osztályban lép fel, a Katechismus meg csak az utolsó év második felében szerepel. Érdekes, sőt tanulságos is: mivel indokolják ezt?*) Azt hiszem nem árt, ha nézetükkel közelebbről megismerkedünk. Eléggé ismeretes — igy kezdik az indokolást — hogy Pestalozzi óta milyen tevékenység uralkodik a népiskolai tantárgyak módszere körül. Csak egy tantárgynál nincs haladás; csak egyet, a vallásoktatás módszerét hanyagolták el. Igaz, erről is Írtak elég munkát, csakhogy a módszer fejlődése, haladása nem a megjelent müvek számától függ. Ha ezeket a müveket közelebbről vizsgáljuk, kitűnik, hogy valamennyi a régi kerékvágáson halad. Újabban egyre jobban sürgetik ugyan a vallásoktatás reformálását, de a tényleges javulástól még messze vagyunk. Ez elég különös, főleg ha meggondoljuk : milyen fontos a jó vallásoktatás hatása népünkre, s mily szomorú következményei vannak a vallásoktatás elhanyagolásának az ifjúságra nézve. Lehetnek, a kik velünk ellenkező nézetben vannak, de újra azt mondjuk : a vallásoktatás módszerének elmaradottságát csak az nem látja, a ki nem akarja. A methodika követelményeit annyira a mennyire alkalmazták, ha ugyan alkalmazták, a vallásoktatásra is, csak az a baj, hogy az anyag megválasztásának kérdése jóformán szóba se került. Az anyag maradt a régi: ó és ujtestamentomi biblia-történet, Luther Katechismusa, szentirásbeli mondások, aztán egy jó csomó ének. Ha sokat vitatkoztak is az anyag kiválasztása, beosztása felett, soha se merték túllépni az egyház által egyszer megállapított korlátokat. Soha se azt keresték : megfelel-e az anyag a gyermekek fejlettségének, gondolkozás módjának ? Mindig a gyermeki természettel semminemű összefüggésben nem levő külső körülmény volt az irányadó. A dolog lényegére nézve mindegy : hány bibliai történetet szabtak ki az I. osztálynak, mennyit a Il-iknak. Ha az anyagot megrövidítették is, azért nem tehették elemiebbé, mint előbb volt. Nem csak az anyag kiválasztására, beosztására, hanem még a methodikai feldolgozásra is őlomsulyként nehezedett az egyház keze. Az egyház nem törődött azzal : mire van szüksége a gyermeki természetnek; miként fejlődhetnek a gyermekben a vallásos fogalmak. *) V. 8. Rein, Pickel, Scheller. Lehmensick: «Theorie und Praxis des Volks-schulunterichts nach Ilerbartischen Grundsätzen.» I—VIII. kötet. Lipcse, Bredt Henrich kiadása 1898, ^ hitoktatás felett való nézetüket I. kötet, 164— 172. 1. mondják el. 692 A legújabb időkig az a nézet volt itt uralkodó: a mit a gyermek a vallástanból megtanul, azt nem szükséges még neki érteni. A fődolog: minél többet tudjon könyvnélkül. A megértés később magától is megjő ! Olyan elvet állítottak és követtek tehát e tárgy tanításánál, melyet Comenius és Pestalozzi óta más tantárgyaknál régen tévesnek tartottak. Minél több tananyag, minél több órán hetenkint! Ebben találták gyermekeink lelki üdvösségének leghathatósabb eszközét. Megfeledkeztek a kegyes Francke szavairól : egy szemer élő hit többet ér egy mázsa puszta tudásnál ; valamint arról is, hogy az a vallási érzelem, mely a tanítóban él, a mely tanitását áthatja, sokkal többet használ, mint az emlékezet által elsajátított vallásiam tananyag nagy garmadája és a vallástani órák sokasága. Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy a vallásoktatásmódszere messze elmaradott a többi tantárgyak módszerétől. A bibliai történet csupán az emlékezet tárgyává silányult. A szentirásbeli velős mondatok, az énekek, a dogmatikai állítások jövendőbeli kincsként halmoztattak egymásra. Az emészthetetlen anyaggal való tömés következtében teher lett az ifjúra az egyház, teher a vallás. Szive nem egyszer elidegenedett tőle. Igaz, voltak olyan gyermekek ős pedig szép számmal, a kik a soha meg nem értett, de a nyers erő behatásától való félelem miatt betanult meghatározásokat folyékonyan s biztosan elmondták s azt a hitet ébreszthették, hogy talán gondolnak is valamit a szavak mondása mellett! . . . Pedig bizony e fényes feleletek csak üres szavak voltak. Nem volt a gyermeki lélekben egyetlen képzet, mely a dogmatikai fogalmak appercepiálására képes lehetett volna ! (Folyt, köv.) Pethes János. Anyaszentegyházunk építéséről. (Folytatás.) Nem kevésbbé fontos anyaszentegyházunkra ennél az iskolai oktatás, még pedig úgy a nép, mint a felsőbb iskolai oktatás, hiszen az egyik adja az anyaszentegyháznak a köznépet, a másik az intelligens elemet s mid"n egyrészről az iskolák anyagi erőforrása az egyház, másrészről az iskolák az egyház testéhez tartoznak.“ És én itt som látom azt a körültekintő eljárást, a mit ezen fontos, ezen ugyszólva élétkérdés igényel. Hogy iskoláink nagy része, kivetkőzvén protestáns szelleméből, nem felel meg azon feladatának, hogy legelső sorban is jó magyar reformátusokat igyekezzék adni az egyháznak : az bizonyos. Én ugyanis valamint nem azt tartom magyar iskolának, a melyben magyarul tanítanak, hanem a melyik jó magyarokat ád a hazának : úgy nem azt tekintem ref. iskolának, a melyben a református hitcikkeket tanítják, hanem a melyik jó kálvinistákat nevel az anyaszentegyháznak. És nem csak az ón tapasztalatom, de több felől hallunk hangokat, hogy e tekintetben bizony van kívánnivaló.
