Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-09-02 / 35. szám
581 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 582 dűl látó Isten helybenhagyó vagy elmarasztaló Ítélkezési jogát védi ezen szavakban : „Idő előtt semmit ne Ítéljetek, mig nem el jő az Ur, a ki a sötétségnek titkait világra hozza; és a sziveknek tanácsát megjelenti és akkor lészen mindennek Istentől dicsérete.“ Már hogy ha a búcsúztatással efféle visszaélések napi renden voltak és vannak : továbbá ha, — mint személyes tapasztalás után mondhatom, — a hitelvek mezején kevésbé otthonosak, a kifejezések legkisebb árnyalatiig való megválogatásának szükségét nem érzők a bűn és halál, a feltámadás és örök élet, a jutalmazás és büntetés kérdéseiben a szentirásból kiszedett s a helvetica confessióban összefoglalt hittételeinkkel ellenkező olyan fejtegetésekbe bocsátkoznak s elszólamodást követnek el, melyek bár a hatásvadászat és a rythmus lüktetése érezhetőbbé tételének alkalmas segédeszközei lehetnek, de hittanunk s erre épült morálunk életbiztonságát ez igen kényes, igen sarkalatos és igen nagy vigyázatot igénylő ponton mindenesetre csak veszélyeztetik : kívánjunk azoknak a szorosabb értelemben vett búcsúztatóknak csendes és boldog halált. Mert épen a mai, hanyathomlok rohanó mivelődés, nem kis jogosultsággal mondhatni: visszafejlődés időszakában ilyen belülről jövő, noha öntudatlan, de esetleges hatásaiban kiszámíthatatlan rombolást okozó résütések ellen féltékenyen és körömszakadásig őriznünk kell anynyi idők viharát kiállott s annyi lelket boldogító hitrendszerünket. Különben is tévedés azt hinni, hogy ez a búcsúztatás talán valami par excellence kálvinista ceremonia volna, melyet a nép kedvéért továbbra is gyakorlatban kelj hagyni. Ellenkezőleg, ez a pápista jajkeserves búcsúztatás átültetett változatban és rá illik a példabeszéd : „Nem mind arany, a mi fénylik." De nem is minden kegyeletet követelő, kíméletre igénytartó ős szokás, a mi szemünk előtt a réginek úgy látszó tisztes alakjában jelenik meg. Hiszen pl. a nagy Kálvin felett nemhogy ilyes hiábavaló búcsúztatás, de mégcsak harangszó és gyászbeszéd sem hangzott. S általában állíthatni, hogy efféle hazafy-veray fajtájú versezetek az ős hajdanban, -— akár az apostolok, akár a reformátorok korát tekintsük, — divatban nem voltak, sőt még a mégis egészen más osztályba sorozandó gyászbeszédek is kizárólag rendkívüli esetekben és csakis igazán nagyok és igazán hívek felett tartattak úgy, hogy bátran kimondhatjuk, miszerint a köznépnek a búcsúzta fáshoz való ragaszkodása rokonérzület — képilegesen szólva — azon izraeliták óhajával, kik visszavágytak a húsos fazekakhoz. Egyébiránt napról-napra ritkul a hely, a hol a nép valami különösebb ragaszkodást mutatna a búcsúztatásokhoz. Azonban, ha van is gyülekezet, hol hiúságból, pompakedvelésből némi előszeretetet tanúsítanak e szertartás irá- D3'ában s ezzel nyilván való bizonyságát szolgáltatják annak, hogy „nem ismerik az írásokat,, : itt is élve a tanítás és pastoralis prudentia fegyvereivel, mielőbb le kell metszeni temetési rítusunk ezen fattyú kinövését, ső a hol másként nem lehet, egyházhatósági beavatkozás kell segítségül hívni, mert elvégre is nem az a döntő, mihez ragaszkodik a nagy közönség, hanem az, hogy mit szabnak meg a hitelvek, miket ha eléggé ismer a nép, bizonyára könnyű lesz vele megértetni e szokásnak evangélium- és rendellenes voltát. Nincs miért irgalmazni a prózában irt búcsúztatóknak sem, annál kevésbbé, mert ezekhez rim hiányában a nép u.ry sem vonzódna s azon felül a sok hegyről-végről való rokon, sógor, koma, szomszéd, katona-cimbora neveinek elsorolása prózában is csak a drága időt rabolja s a nélkül, hogy valamelyes épületest nyújtana, gonoszul kifárasztja a hallgatóság áhítatát. Köztudomású dolog ugyanis, hogy a szóban forgó búcsúztatások jó 3/4 részét a kiterjedő rokonsággal hivalkodók kedvéért a hosszú, rőfszámra mérhető geneologiai táblázazatok, családfa elágazások töltik ki, melyekből csak egy, a sok között könnyű szerrel kifelejthető név maradjon el, nosza kész a búcsúztató kántor kellemetlensége, az atyafiháborúság, a rossz szomszédság, a török átok. A verses búcsúztatók még százszor inkább betiltandók, bármily szívósan ragaszkodjanak hozzá a felek. Ugyan miért is erkölcsi kinpadra vonszolni azokat a különben is elfoglalt szegény kántorokat, a kik másképen talpig emberek, de a Teremtő felettök eleve úgy határozott, hogy rimek gyártásához ne értsenek azon megdönthetetlen természeti törvény kényszerénél fogva, mely e szavakban nyer kifejezést: „Poéta non fit, séd nascitur!“ Miért az öló' nevetségesség kérlelhetetlen bírósága elé kiállítani azokat, a kik ezt különbeni komolyságuk mellett meg nem érdemlik, de a kinrimek faragása révén erre kisebb nagyobb mértékben rá szolgálnak ?! . . . Legyen tehátlan elég, ha a lelkész a prédikációhoz fűzött, a felvett alapige eszmekörében mozgó, rövid, de annál velösebb alkalmaztatásban búcsúztatja el az élőket az elhunyttól, gondosan kerülve minden legkisebb cikornyát, Ízléstelent, emberinek hizelkedőt, világi bölcselkedést, utalva alphától ómegáig ama vigasztaló Szentlélek hatalmára, ki „eltöröl minden könnyhullatást.“ Ez a vigasztalás, megnyugtatás az igazi rendeltetése az evangéliumi keresztyén gyászistentiszteletnek az Urnák magasztalása mellett, mely gyászistentiszteletbe az a búcsúztatás olyanformán került bele, mint Pilátus a „ereloba,“ Ha K. L. tanitó ur fájlalja a régi jó idők letüntét, fájdalmában én is őszinte szívvel osztozom , de mert symbolumaiukhoz forrón ragaszkodó theologus vagyok, a kit az újabb tudomány akármely szele nem bir ide-oda forgatni s a ki az orgonát — a hangszereknek eme királynőjét — is az „ördög trombitájának" tartom, ha annak kíséretével a consulok vétkes elnézése folytán néhol csakugyan só'ót énekelgetnek kántoraink , mondom, mivel hitelvi álláspontról vizsgálom a kérdést: a búcsúztatásnak már csak ezért is ellensége vagyok. Ha a pápista atyafiak búcsúztatnak: ám cselekedjék. Ok ebben is a pogány és zsidó szertartások majmolói. Mi, mint a bibliai miveltséggel és confessionális érzülettel megáldott helv. hitvallású külföld példája igazolja, nagyon ellehetünk ezek nélkül. Ha a r. kath. kántorok egész a szivek megrázásáig, avagy egész a velők megoszlásáig ható búcsúztatókat zengedeznek : legyen az ő hitök szerint. „A halottak hadd temessék az ő halottaikat“ emberi rendelés után, mi pedig kövessük e téren is józan, hivalkodásnélküli egyszerűségében az TJrat, kinek érettünk szenvedett halála megmentett bennünket attól a haláltól, mely-
