Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-09-02 / 35. szám
577 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 578 b) országos gyűjtés eszközlésével, c) tökekamat segélynek a konventnél minél nagyobb arányú kieszközlésével; cl) azon alázatos kérelmünk teljesítésével, hogy megválasztott lelkészünket mostani állásában még 10 évig meghagyni kegyeskedjék, az azzal együttjáró fizetéssel ; részéről és részünkről azzal a kötelezettséggel, hogy ez idő alatt a papi készpénz fizetést 1100 irtot és a papi földek haszonbérét 324 irtot építkezési célra fordítjuk. Hisszük, reméljük, hogy java-korban levő megválasztott lelkészünk munkabírása és buzgósága mellett úgy az egyház gondozását, mint tanári teendőit közmegelégedésre iogja teljesíteni. Hisz miként eddig szolgálatára állottak, illetőleg segítségére voltak lelkészünknek a templomi szolgálatban és a temetéseknél a főiskolai szénior és a papnövendékek : úgy segítségére lesznek ezentúl is. A főtiszteletü egyházkerület pedig, mikor alázatos kérésünket teljesiti, úgy szólva csak egyenértékét adja annak, hogy minekünk a főiskolájában tanuló nagyszámú (fi és nő) növendékeire és a tanítóképzőben növelt leendő tanítóira való tekintettel sokkal nagyobb templomról kell gondoskodnunk, mint különben kellene. Legalább 500 ülőhelyről van szó ! Talán annak megemlítését se veszi rossz néven tőlünk a íőt. egyházkerület, hogy a pápai főiskolának szülő anyja, tápláló dajkája ez a mi gyülekezetünk volt hosszú időn át és gyülekezeteink között még ma is ez járul legtöbbel annak fentartásához külön alapítványai által; (572 koronával!) a rendes évi adón kivül; sőt gyülekezetünk egyes tagjai az újabb időben is több száz és ezer frtos alapítványokkal járultak a főiskola gyámolitásához. Mind e mellett is igen természetesnek találjuk, hogy a főtiszteletü egyházkerület e kérésünk fölött való határozásnál nem csupán azt mérlegeli, hogy menynyiben segítene a kérelem teljesitése gyülekezetünkön és hogy érthető és méltányos-e kérelmünk, hanem azt is és pedig első sorban, valyon nem lenne-e kárára a papnevelésnek ? Legyen szabad e fontos szempontra vonatkozólag is kifejteni alázatos véleményünket. Tudjuk ugyan nagyon jól, hogy úgy a lelkészi állás, mint a theologiai tanári is egy egész embert kíván ; de mégis legyen szabad rámutatnunk arra a tényre, hogy a gyakorlati theologia tanszéke oly közel áll a lelkészi működéshez, hogy csaknem összeesik vele. Más theol. tanszékről már nem lehetne ezt mondani. Épen azért úgy gondoljuk, hogy kérelmünk teljesitése által a papnevelés nem csak hogy kárt nem vallana, de egyenesen nyerne; mert az iskolát közelebb hoznánk az élethez; a leendő lelkészeket már az iskola belevezetné az életbe. S ez nálunk éppen manapság, a mikor papjelöltjeinket az első vizsga után, tehát az iskola elhagyása után két hónap múlva helyettes-lelkészekül kénytelenek alkalmazni az esperesek, a nagy hiány miatt: semmi esetre se kicsinylendő szempont. Igaza van Schneller István kolozsvári egyetemi tanár, egykori pozsonyi theol. akad. igazgatónak, a ki a Protestáns Szemle 1899. évi I—IV. és VI. füzeteiben a lelkészképzésről értekezve, bevezető soraiban ezt mondja : „a főiskola és a gyakorlati élet közt mindkét hivatási kör természete szerint ür létezik. Ez űrért az élet az iskolát, az iskola az életet teszi felelőssé ; s vádak és nem ritkán heves szavak szállnak az egyik táborból a másikba. Az élet embere gúnyolódva oda szól a theorétikushoz : „Alle Theorie ist grau;“ el kell felejteni azt, a mit a theologián tanultak;“ „elhagyva a theologiát még keresztelni sem tudnak.“ stb. Viszont a türelmet vesztett elmélet férfia kíméletlenül ráolvassa a gyakorlati képzést sürgetőre : „megtanulja azt az én theologusom az egyházfitól.“ Ha e vádakat és azok visszautasítását tárgyilagosan vizsgáljuk: nem Ítélhetjük el csak úgy egyszerűen sem az egyik, sem a másik szavát. . . .' A theologiai intézetek tevékenységével a lelkészképzés müve nincs befejezve.“ A befejező sorokból még idézzük a következőket: „Az egyetemes egyház gondoskodjék (legalább) arról, hogy a tbeológiát végzettek, mint segédlelkészek elméletileg képzett és a gyakorlati egyházi téren kiváló lelkészekhez kerüljenek, a kik is személyiségük, élő példájuk által vezessék be a főiskoláról lekerülteket az egyházi teendőkbe^ a lelkésznek hivatásszerű munkájába. Ha az egyház áthidalná ama természetes űrt, a mely a főiskola és a gyakorlati élet közt tátong : úgy bizonyára nem csak a bevezetésben érintett baj szűnne meg, hanem elnémulva azon mindinkább felhangzó panasz is, hogy a theol. intézetek csakis a tudománynyal foglalkoznak s nem törődnek az élettel.“ Közelebb kell hát hozni az iskolát az élethez. E részben már nyomós hangok emelkedtek egyházi lapjainkban is. Ennek az elvnek megvalósításai a gyakorló iskolák a tanítóképző-intézetek mellett, a tanárképző ez egyetem mellett. Úgy hiszszük, ennek az elvnek hódol a pozsonyi ág. ev. theol. akad. fentartó testületé is, a mikor hat tanár mellett Tresztyenszky Ferenc pozsonyi esperes-lelkészre bízta a gyakorlati theologia tanítását. Nálunk úgy félig meddig már eddig is gyakorlóiskolája gyülekezetünk a theol. akadémiának. U. i. a IV. éves papnövendékek tartoznak prédikálni vasárnap délelőtt mindannyiszor, a hányszor a helybeli lelkész azt kívánja ; a II. és III. évesek pedig minden vasárnap délután. Az I. évesek a hétköznapi reggeli istenitiszteleteket végzik. De mivel mindezt rendszeres előkészítés nélkül, robotmunka gyanánt teljesitik, többször megtörtént már, hogy egy és ugyanazon prédikációt többször is elmondtak egy évben. Ez bizonyára nem épületes se a papnövendékekre, se a gyülekezetre. Azok megszokják könnyen venni az istenitiszteletek tartását, kevésre becsülni az előkészülést, ezek meg megunják vagy a mi még rosszabb, megmosolygják az ugyanazon lelki eledelnek újra és újra feltálalását. Azt hisszük, hogy ezen az állapoton alaposan segítene a célba vett változtatás; mert lelkészünk, mint helybeli pap úgy templomi kathedrája becsületéért, mint lelkészképzői fon-35*
