Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-15 / 28. szám

4G5 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. vezetőt, a 2. pontot is elfogadandónak véli azon kiha­gyással, mely szerint „a vétkes egyének nem lehetnek keresztszülők, választási jogukkal nem élhetnek, s halá­luk után tilos felettük harangozni,“ a 3. pontot pedig végleg elvetendőnek tartja, mert úgy véli, hogy az űr­­vacsorája, éppen ellenkezőleg, mint ott gondolva van, nem fegyelmi büntetésre való eszköz, hanem mint sze­­retet-vendégség, vonzó eszköz arra, hogy a sziveket a jóra és Istenhez térítse. Értekezletünk megkeresi az egyházmegyei gyűlést az iránt, ajánlja a lelkészi karnak azt, hogy a jövő ősztől kezdve, mindenki a maga egyházában, kisértse meg a vallásos összejövelelek, estélyek megtartását, mert ez nagyon üdvös hatással bir az egyháztagoknak lelki életére, főkép az ifjúságot sok helytelen kedvte­léstől visszatartja. Végül megkeresi az egyházmegyei közgyűlést, tegyen fölterjesztést a kerülethez az iránt is, hogy lel­készválasztások alkalmával, ha simonialis bűnök a lel­kész megerősítése után is, bármikor bizonyulnának be: az illető lelkész ellen a fegyelmi eljárás e címen meg­indítható legyen annélkül, hogy itt bizonyos elévülési idő számittassék. Dad. Széky Aladár, leik. ért. jegyző. ffiárcza. Ima és egyházi beszéd*). — Pápán. 20 éves találkozókor tartott hálaadó istenitiszteiet alkalmára 1900. jun. 17-én. • — 1. Előfohász. A mi istenitiszteletünk, énekünk, könyörgésünk és a mi kezeinknek felemelése legyen mint reggeli ál­dozat, az Atyának és a Fiúnak és a Szent-Léleknek nevébe! Amen. 2. Imádság e. h. e. Felséges Isten! mennyei édes Atyánk ! A hála­telt szív buzgó fohászt rebeg tehozzád ez ünnep reg­gelén. Szent érzések dobogtatják kebleinket, midőn ke­gyelmed zsámolyánál lélekben elődbe borulunk, hogy imádjon ajkunk, téged a jót, a mindenhatót. Es hogyha gyenge szózatunk eged kárpitját által nem hathatja, ha csak töredékeny hangon zenghetjük dicsőségedet; bocsásd meg ezt nekünk erőtlen gyermekeidnek, édes jó Atyánk ! S legyen előtted kedves áldozat, az imá­­dásodra kész lélek, melyet szivünk s kezeinkkel egy­ben hálaáldozatként te hozzád emelünk ! Hogy bejárva dicsőséged fényes, áldott, boldog lakhelyét: áldásod, *) B. D. barátom ezt a beszédet nem akarta a sajtó tá­ján is nyilvánosságra hozni, mivel a tractationál az I. és II- részben egy-két eszme, sőt kifejezés is másoktól van átvéve, bár amúgy az egész munka, mint alapgondolat s annak kifej­tése saját munkája ; c-ak úgy egyezett bele barátai kívánsá­gára ennek kinyomatásába, ha ez műkritika tárgyává nem té­tetik s csak mint azon napra vonatkozó egyik emlékjel közöl, tetik azokkal, a kiket érdekel. Szerk. 46 G szereteted, irgalmad, kegyelmed mennyei szent ajándé­kait hozza le mi reánk. Mint midőn üditő harmatod ezüst cseppekben száll alá virágok kelyhére. Oh eme virágok illatuk árjával, kelyheik mézével, szivárvány színükkel, élettől duzzadó ereikkel, téged imádnak, té­ged ismernek örök Mindenható Istennek, gondviselő Atyjuknak. Azért bocsátják fel ők illatárjokat, hogy úgy emelkedjék az fel te hozzád, mint tiszta áldozás ! Ilyen áldozatnak tüzét meggyujtani, — oltárodnál ilyen jó illatot gerjeszteni, szent erőd lángjától csipke­bokorként égő lelkünk füstjét eléd bocsátani jöttünk szent hajlékodba Istenünk s lelkűnknek szárnyain hoz­zád emelkedni, veled társalkodói, jóságod hálálni, szent nevedet félni, téged Atyánknak vallani, veled eggyé lenni oly jól esik nekünk is menyei Atyánk, mint a hogy jól esik szomjúságtól elepedt vándornak, a tiszta pataknak kristály habokkal gyöngyöző üditő itala. Csak jelenjél hát meg közöttünk menyei világos­ságoddal, jelenjél meg eged áldást hintő lelki harmat­jával, elepedtek szomját csillapító forrás éltető vizével, a hit vigaszával, igéd erejével, lelkednek sebes szél­ként zugó zendülésével, tettre, lelkesedésre buzdító szent tüzével; jelenjél meg a te nagy s örökké imá­dandó szereteteddel a Jézus Krisztusért. Amen. 3. Egyházi beszéd. Ala’.'ige : Máté 26. 49, 50. »Annak okáért midőn Jézusliozjutott volna., megcsókold ötét. Jézus pedig mondá néki: Barátom, miért jöttél?!« K. Gy. ! Úgy hiszem, nem kell nekem, — ki most e szent helyre előttetek ismeretlenül léptem fel — soká fejtegetnem azon élettapasztalati igazságot, hogy minél jobb, igazabb valaki, minél több jót tesz másokkal, minél több áldást áraszt maga körül, annál több ellen­séggel, annál több félreértéssel, annál több hálátlanság­gal találkozik a földi életben. Nem akarván a minden­napi életből példákat hozni fel, e szent könyv is elég­nél több példát állit élőnkbe, hogy ezen igazságról meggyőződhessünk. Imé a Jákób fiai, kik eladák testvérüket, ki pe­dig szeretettel vonzódott hozzájok — az ő Atyjukat nem keseriték-e meg hálátlan gonosz tettükkel? Avagy Józsefről is nem feledkezék-e meg ama pohárnok há­látlanul, midőn börtönéből kiszabadult s jól leve neki dolga, bizony nem emlékezék meg róla. Hát Mózes a nagy népvezér, ki népét a szolgaság földjéről hozta ki, nem találkozott-e rut hálátlansággal saját nemzete ré­széről, midőn az megunva a pusztai vándor utat, az egyptomi húsos fazekakhoz vissza kivánkozék ? Hát Said, a király nem volt-e hálátlan Dávid iránt, midőn az országát szabaditá meg a filiszteusoktól és a köszö­net, hála helyett, ép akkor, midőn Dávid, a király mu­­lattatására hárfán zeng előtte vidám dalokat, dárdát, fegyvert dob reá, hogy azt a falba szegezze ? Hát Absolon, nem volt e hálátlan királyi atyja iránt, mi­dőn ellene pártot ütött s bujdosni kényszerité azt a jó atyát, a ki őtet oly nagyon szerette, hogy mikor fia

Next

/
Thumbnails
Contents