Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-07-15 / 28. szám
4G5 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. vezetőt, a 2. pontot is elfogadandónak véli azon kihagyással, mely szerint „a vétkes egyének nem lehetnek keresztszülők, választási jogukkal nem élhetnek, s haláluk után tilos felettük harangozni,“ a 3. pontot pedig végleg elvetendőnek tartja, mert úgy véli, hogy az űrvacsorája, éppen ellenkezőleg, mint ott gondolva van, nem fegyelmi büntetésre való eszköz, hanem mint szeretet-vendégség, vonzó eszköz arra, hogy a sziveket a jóra és Istenhez térítse. Értekezletünk megkeresi az egyházmegyei gyűlést az iránt, ajánlja a lelkészi karnak azt, hogy a jövő ősztől kezdve, mindenki a maga egyházában, kisértse meg a vallásos összejövelelek, estélyek megtartását, mert ez nagyon üdvös hatással bir az egyháztagoknak lelki életére, főkép az ifjúságot sok helytelen kedvteléstől visszatartja. Végül megkeresi az egyházmegyei közgyűlést, tegyen fölterjesztést a kerülethez az iránt is, hogy lelkészválasztások alkalmával, ha simonialis bűnök a lelkész megerősítése után is, bármikor bizonyulnának be: az illető lelkész ellen a fegyelmi eljárás e címen megindítható legyen annélkül, hogy itt bizonyos elévülési idő számittassék. Dad. Széky Aladár, leik. ért. jegyző. ffiárcza. Ima és egyházi beszéd*). — Pápán. 20 éves találkozókor tartott hálaadó istenitiszteiet alkalmára 1900. jun. 17-én. • — 1. Előfohász. A mi istenitiszteletünk, énekünk, könyörgésünk és a mi kezeinknek felemelése legyen mint reggeli áldozat, az Atyának és a Fiúnak és a Szent-Léleknek nevébe! Amen. 2. Imádság e. h. e. Felséges Isten! mennyei édes Atyánk ! A hálatelt szív buzgó fohászt rebeg tehozzád ez ünnep reggelén. Szent érzések dobogtatják kebleinket, midőn kegyelmed zsámolyánál lélekben elődbe borulunk, hogy imádjon ajkunk, téged a jót, a mindenhatót. Es hogyha gyenge szózatunk eged kárpitját által nem hathatja, ha csak töredékeny hangon zenghetjük dicsőségedet; bocsásd meg ezt nekünk erőtlen gyermekeidnek, édes jó Atyánk ! S legyen előtted kedves áldozat, az imádásodra kész lélek, melyet szivünk s kezeinkkel egyben hálaáldozatként te hozzád emelünk ! Hogy bejárva dicsőséged fényes, áldott, boldog lakhelyét: áldásod, *) B. D. barátom ezt a beszédet nem akarta a sajtó táján is nyilvánosságra hozni, mivel a tractationál az I. és II- részben egy-két eszme, sőt kifejezés is másoktól van átvéve, bár amúgy az egész munka, mint alapgondolat s annak kifejtése saját munkája ; c-ak úgy egyezett bele barátai kívánságára ennek kinyomatásába, ha ez műkritika tárgyává nem tétetik s csak mint azon napra vonatkozó egyik emlékjel közöl, tetik azokkal, a kiket érdekel. Szerk. 46 G szereteted, irgalmad, kegyelmed mennyei szent ajándékait hozza le mi reánk. Mint midőn üditő harmatod ezüst cseppekben száll alá virágok kelyhére. Oh eme virágok illatuk árjával, kelyheik mézével, szivárvány színükkel, élettől duzzadó ereikkel, téged imádnak, téged ismernek örök Mindenható Istennek, gondviselő Atyjuknak. Azért bocsátják fel ők illatárjokat, hogy úgy emelkedjék az fel te hozzád, mint tiszta áldozás ! Ilyen áldozatnak tüzét meggyujtani, — oltárodnál ilyen jó illatot gerjeszteni, szent erőd lángjától csipkebokorként égő lelkünk füstjét eléd bocsátani jöttünk szent hajlékodba Istenünk s lelkűnknek szárnyain hozzád emelkedni, veled társalkodói, jóságod hálálni, szent nevedet félni, téged Atyánknak vallani, veled eggyé lenni oly jól esik nekünk is menyei Atyánk, mint a hogy jól esik szomjúságtól elepedt vándornak, a tiszta pataknak kristály habokkal gyöngyöző üditő itala. Csak jelenjél hát meg közöttünk menyei világosságoddal, jelenjél meg eged áldást hintő lelki harmatjával, elepedtek szomját csillapító forrás éltető vizével, a hit vigaszával, igéd erejével, lelkednek sebes szélként zugó zendülésével, tettre, lelkesedésre buzdító szent tüzével; jelenjél meg a te nagy s örökké imádandó szereteteddel a Jézus Krisztusért. Amen. 3. Egyházi beszéd. Ala’.'ige : Máté 26. 49, 50. »Annak okáért midőn Jézusliozjutott volna., megcsókold ötét. Jézus pedig mondá néki: Barátom, miért jöttél?!« K. Gy. ! Úgy hiszem, nem kell nekem, — ki most e szent helyre előttetek ismeretlenül léptem fel — soká fejtegetnem azon élettapasztalati igazságot, hogy minél jobb, igazabb valaki, minél több jót tesz másokkal, minél több áldást áraszt maga körül, annál több ellenséggel, annál több félreértéssel, annál több hálátlansággal találkozik a földi életben. Nem akarván a mindennapi életből példákat hozni fel, e szent könyv is elégnél több példát állit élőnkbe, hogy ezen igazságról meggyőződhessünk. Imé a Jákób fiai, kik eladák testvérüket, ki pedig szeretettel vonzódott hozzájok — az ő Atyjukat nem keseriték-e meg hálátlan gonosz tettükkel? Avagy Józsefről is nem feledkezék-e meg ama pohárnok hálátlanul, midőn börtönéből kiszabadult s jól leve neki dolga, bizony nem emlékezék meg róla. Hát Mózes a nagy népvezér, ki népét a szolgaság földjéről hozta ki, nem találkozott-e rut hálátlansággal saját nemzete részéről, midőn az megunva a pusztai vándor utat, az egyptomi húsos fazekakhoz vissza kivánkozék ? Hát Said, a király nem volt-e hálátlan Dávid iránt, midőn az országát szabaditá meg a filiszteusoktól és a köszönet, hála helyett, ép akkor, midőn Dávid, a király mulattatására hárfán zeng előtte vidám dalokat, dárdát, fegyvert dob reá, hogy azt a falba szegezze ? Hát Absolon, nem volt e hálátlan királyi atyja iránt, midőn ellene pártot ütött s bujdosni kényszerité azt a jó atyát, a ki őtet oly nagyon szerette, hogy mikor fia