Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1900-06-03 / 22. szám

367 a beszélgetés módszere- Fel van jegyezve számunkra a Nikodemussal és a samáriai nővel való beszélgetése, melyek minden időben követendő mintául szolgálnak c téren. Ha e két beszélgetést tüzetesen vizsgáljuk, lát­hatóvá leszen, bogy mily finom tapintattal alkalmazko­dott azok körülményeihez, mily ügyesen és lelket fel­­rázóan vezette a társalgást az általa kitűzött cél felé. Ez a művészet igen nehéz, mert a vallásos be­szélgetésnek természetszerűnek kell lenni. Vallással megteljesedett szívből kell folynia, különben hasztalan, sőt még ennél is rosszabb leszen. De mégis megmér­hetetlen értéke van és a fáradságot nem szabad saj­nálni. hogy elsajátíthassuk. Nekem úgy tetszik, nagyobb szükségünk van azokra, a kik a vallásról beszélgetni tudnak, mint azokra, a kik prédikálni tudnak róla. A prédikációt a hallgatók igen gyakran másokra tartozónak vélik s a tanulságot nem alkalmazzák magokra. De a beszélgetésnél nem repülnek el úgy a szavak. Kivált ha tiszta nemes jellemű ember szá­jából hangzanak azok, mindenüvé áldást árasztanak. A csendes otthonokban, a hol megfordult, emlékét tiszte­letben tartják, mint olyanét, a ki a vallást valósággá tette. Bár ne is emlegessék nevét a földön, lépteit ál­­dólag kiséri a mindeneket látó szeme. Mindamellett föl kell említenünk, hogy Jézusnak nem kellett mindenkor kezdeményezőnek lennie. A leg­több esetben maguk az illetők, a kikkel a lelkiekről beszélt, terelték a beszélgetést ez irányba. A vallás iránt érdeklődő egyének maguk keresték fel, mert ösz­­tönszerüen érezték, hogy mindazt tudja, a mit ők ta­pogatózva sejtenek. Jézusnak az emberekre való hatása legtalálóbban a mágneshez hasonlítható. Miként az ma­gához vonja a vasdarabokat: úgy vonzotta O is magá­hoz az Istennel rokon emberi lelkeket. Minden keresz­tyén közösségben van egynéhány oly egyén, a kik többé­­kevésbbé ugyanezt a functiót töltik be. Azok ezek a kik birják az élet titkát; a kik keresztül mentek a szomorú tapasztalatokon és megértik a szenvedőket. A megterhelt lelkiismeret keresi az ilyenek rokonszenvét. Bizonyára drága kiváltsága ez azoknak, a kik a lelke­ket megnyerni óhajtják. Munkájuk soha sem oly ered­ményes, ha ők keresik az elesetteket, mint ha az el­esettek keresik őket. IV. E munka tárgya a Krisztus követése, ezért Krisz­tus életét és munkáját természet szerint abból a tekin­tetből vizsgáljuk, hogy Öt utánozhassuk. De sohasem szabad felednünk, hogy végtelen magasban áll felet­tünk. Messze elmaradva és tántorgó léptekkel követ­hetjük csak. Nagy a n sok dologban egvátalán nem is vagyunk képesek követni. Áll ez különösen a jelen tárgyra is. Némileg, mint kimutattuk, követhetjük példáját a lelkek megnyerése dolgában. De itt odáig ment, a hova mi nem tehetünk egy lépést sem : jött „nem csak felkeresni, hanem meg is váltani az elveszetteket.“ A pásztorhoz hasonlította magát, a ki utána megy és felkeresi az elveszett juhot s a vállán viszi haza örvendezve — ennyit mi is bá-368 torkodhatunk mondani a lelkeket megnyerni akaró­munkánkról. De a hasonlatot tovább folytatta : „A jó pásztor az ő életét adja a juhokért.“ Nyomon követte a bűnösöket s felkereste rejtek-helyükön — ezt megte­hetjük mi is. De még messzebb is ment, a pokol ka­pujáig s a gonosznak kezéből kiragadta a zsákmányt. Harcolt érettünk, eleget tett helyettünk, megnyitotta előttünk a halhatatlanság kapuit. De tényeit már nem látjuk tisztán és világosan, mert a hely, hol a harc le­folyt, kivül van látókörünkön. Csak annyit tudunk, hogy e dolgok sokkal nagyobbak és magasztosaidnak mintsem felfoghatnánk. Mi csak a külső jelt, a sym­­bolumat láthatjuk — a Golgothát, hol teste megtöre­tett, vére kiontatott érettünk. És az a lelkeket men­­nyerő szeretetnek legmagasabb symbol urna. Itt már meg kell hajolnunk és imádnunk kell őt, de utánzására nem gondolhatunk. Azonban itt is rejlik számunkra tanulság, a mit be kell vennünk, ha e mű­vészetben jártasok akarunk lenni. Senkisem bírhat ez érdemben az emberekre befolyással, ha csak Isten nem gyámolitja. Ügy látszik, mintha a győzelem akkor dőlne el, a midőn az emberek engednek beszédünknek, holott a közbenjáró előzetesen már megnyerte azt. Meg­nyerte Jézus szenvedése és halála árán. Ezért ma sem lehet a lelkeket fájdalom és önfeláldozás nélkül meg­nyerni. Szent Pál mondotta, hogy ő betölté a Krisztus szenvedésének maradékát az ő testéért, az anyaszent­­egyházért. És mindazok, a kik részesülni akarnak a világmegtartása fölött való örömben a Krisztussal, elő­ször is az Ö szenvedésében kell részesülniük. V. Ha e művészet nehéz és sok szenvedéssel jár, ju­talma is megfelelően nagy. Ismertem egy hires arckép­festőt, a ki az izgatottság valóságos paroxismusában gyötrődött, kínlódott, sirt, kezeit tördelte, mig csak a vonások hasonlóságán kivül a lélek arculatát, a jelle­met is vissza nem tudta tükröztetni. Ha az sikerült, s az igazi képmás ott volt a vásznon, épen oly nagy és rendkívüli öröm ujjongásba tört ki. Minden esetre pompás látvány, a mint a vásznon úgy szólván a sem­miből fokozatosan kifejlődik és előáll egy szép képmái. De micsoda ez ahhoz a látványhoz képest, a midőn a lélek a halálból életre támad, a természeti állapotból, mint valami durva és oesmány gubóból kikelve, szár­nyait csattogtatva, röpköd az örök élet verőfényében ? E látványnak Jézusra való hatását a legilletéke­sebb forrásból, magának az Urnák Lukács evangélioma tizenötödik részébe foglalt példázataiból ismerjük. A pásztor egybehívja barátit és szomszédit, mondván: „Örvendezzetek énvelem, mert megtaláltam az én ju­­homat, mely elveszett vala. “ A tékozló fiú apja pedig arra hívja föl házanépét: „lakozzunk vigan.“ Meg is mondotta, hogy az öröm mit jelent: „mondom néktelc örömök vagyon az Isten angyalainak egy megtérő bű­nösön.“ Az angyalok öröme csak viszfénye az Ur örö­mének. Földi éltének történetében legelább egy esetben NADUNTULI PROTESTÁNS LAP

Next

/
Thumbnails
Contents