Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-05-20 / 20. szám
335 DUNATULl PROTESTÁNS LAP 33G és Csőin asz Dezsőt a koszorú elhelyezésére. Alig gondolták ki, már is megvalósult; az ifjúság hosszú menetben kisérte a szép emlékkoszorut a szoborhoz. Énekléssel kezdődött a szükkörü ünnepély, melynek elhangzása után Balogh Ferenc tanár ur szólott az ifjúsághoz, visszaidézve a múltak szomorú emlékeit oly megrázó hangon, hogy még a légérzéketlenebb kebel is a fájdalmas érzések tanyája lett. De buzdította, lelkesítette is a hősök példájával őket oly lelkesen, hogy az összegyűlt sokaság kebeléből egyhangúlag tört ki az elismerő éljen. Utána Csomasz Dezső senior tartott az előbbihez éppen illő s talpraesett beszédet, mely után rá helyezte a hithősök emlékére az ifjúság babérkoszorúját. Végezetül ismét énekeltek s ezzel a lélekemelő ünnepély véget ért. * * * íme így folyt le az első theologus congressus. Védelmére kelni ezek után még feleslegesebb, hisz lehetne-e más következménye ennek, mint jó ? lát-e valaki ebből kárt a hittanhallgatókra ? Bizonyára nem : sőt remélni lehet a legjobbat! Végezetre ezért kérésünk szálljon a Mindenhatóhoz, hogy tartsa számon e munkás csapat dolgait az „életnek könyvében“ s nyújtsa ki felettük áldást terjesztő jobb kezét! Úgy legyen. Pápa, FJOO május 10. Kádár Géza, papnövendék. Kßlpmlop. Kovács Lajos hetényi lelkész 1834-1900. „Szomorú a mi szivünk, meghomályosodtak a mi szemeink, mert elesett a mi fejünknek koronája,“ Jeremiás Siralmainak ezen szavait vette ajakaira a hetényi szent gyülekezet ápril 22-ikén, midőn szeretett lelkipásztoráért az ő szent templomába küldte el az Ur sötét követét, a halált. Ha a szabadság lánglelkü dalnoka magára nézve nem kívánhatott szebbet, jobbat, dicsőbbbet, minthogy „ Ott essem el én, a harcz mezején,a vájjon az Ur szolgájára nézve lehet-e fenségesebb halál, mint midőn az Örökbiró földi sátorának szentek szentjéből hivatik el a mennyei számadásra ? Az ilyen halál a mily megdöbbentő, ép olv megnyugtató. Nemcsak azt példázza, hogy az Ur minden percben megkérheti még az ő hű szolgáinak lelkét is, mint a lopó jöhet el hozzánk az enyészet angyala, hanem azt is, hogy az isteni szeretet kíméli meg a halandót a lassanként sorvasztó nyavalyák kínjaitól; isteni jóság nyilvánul abban is, hogy gyakran nagy hirtelenséggel szabadítja meg az Ur az ö szolgáinak lelkeket és el nem vesznek, a kik ő benne bíznak. „ (Zsolt. 34; 23.) Kovács Lajos nem volt szereplő lelkész, világszerinti kitüntetésre nem vágyakozott. Istentől nyert minden talentumát egyszerű földmivelőkből álló, népes gyülekezete javára értékesítette. Elégnek tartotta ő azt a munkát, melyet a mennyei gazda ezelőtt 33 évvel reá bízott, hogy elvégezzen. Egész vigyázását arra a nyájra fordította, a melyben őrállóul állíttatott. O csak közkatonája volt a vallásnak a világ, az erénynek a bűn elleni harcában, de azok közül való, a kikről igy kell nyilatkozni mindeneknek: „tiszteljétek a közkatonákat !“ Ha mindenikünk olyan nyugodt lélekkel mehetne a mennyei gazda elé a számadásra a reábizott nyájról, mint Kovács Lajos hetényi pap, akkor Homola kollegánk statisztikai adatainak megszűnnék szomorú tanúságuk, akkor az egyház külső és belső építését sok hivatali utódnak nem elkezdeni, hanem csak folytatni kellene. K. L. nem volt hires ember, mégis méltán kérdezem, hogy van-e, ki e nevet nem ismeri ? A személyválogatás nélküli, önzéstelen, szives magyar vendégszeretetnek példányképe volt az ő háza. Supplicánsok, legátusok, mendicánsok. peregrinusok mint a közömbös, szükeblü világ sivatag pusztaságán Isten rendelte oázt keresték fel a hetényi paplakot, sokszor nem sajnálván néhány órai kitérést megtenni azért, hogy mint utazásuk legkedvesebb emlékét elmondhassák : voltam Hetényen ! K. L. nem a mai kor sentimentálismusának volt gyermeke. O Isten legnagyobb ajándékának tartotta az időt; örömmel fogadta a napoknak ajándékát; Bölcs Salamon prédikátor könyvének optimista világnézetével vallotta, hogy „az élő ebnek is jobban vagyon dolga, hogy nem a megholt oroszlánnak. No azért egyed vigassággal a te kenyeredet és igyad vidámsággal a te borodat ; a mig kedvesek Istennek a te cselekedeteid /“ (IX 6. 9.) Rendületlenül bízott az isteni gondviselésben,, hitte, hogy elég minden napnak a maga terhe, a holnapi napról az Ur gondot visel. K. L. nem volt sablon ember, a divatos szokások jármába nem nyűgözte egyéniségét. Erre nézve egy jellemző esetet mondok el. Mint uj pap, fiatal házas, gyors egymásutánban többszörös családapa sehogyan se tudtam időt és alkalmat szakitani, hogy a jó heténvi Lajos bácsit csak egyszer is meglátogattuk volna jelenlegi állomásomról. O ennek dacára is két Ízben tisztelt meg minket kedves látogatásával. Mikor másod Ízben elbúcsúzott szeretetteljes, neheztelő hangon monda : öcsém, húgom ! én titeket szeretlek, de ha még most se jöttök el hozzánk, akkor .... megint én jövök el tihozzátok. Oh fájdalom, hogy nem válthatta be Ígéretét, sőt alkalmat rendelt az Ur, hogy én menjek el és a keserűségnek vizéből igyam ott, a hol ezelőtt csak a barátság és vigalom poharát ürítettük. Mint férj és családapa tükörül szolgálhatott az ő hiveinek. A leggyengédebb szeretetnek kapcsa fűzte őt nemcsak nejéhez, egyetlen lányához, hanem vejéhez és unokáihoz is. De hogyan is lenne képzelhető az, hogy a ki az először látott idegenre is szeretete melegét árasztá, az ne lett volna a lehető legfigyelmesebb, legjobb családfő ?
