Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-05 / 10. szám
151 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LaP. 152 költő a vándorló vesebaj diagnózisának megállapításához. Ne is kisértsük meg azon kivételekkel argumentálni, kik pályát tévesztenek s előbb vagy utóbb utat tör náluk az a hajlam; melytől eltávoztak. A rátermettséggel szemben minden argumentum elenyészik és ez kivételnél több nem lehet! A népiskolai nevelés és tanításra való szakképzettség ma már nem olyan csekélység, melyet még a lelkésznek olyan könnyű volna megszerezni a papi pályára való alapos előkészület mellett. Mind a lelkészi, mind a tanítói pálya teljesen igénybe veszi az egyént, ha megakar kötelességeinek felelni. Bátran elmondhatjuk, hogy mindkettő egész embert kiván. Az a felfogás tehát, mely a mellett érvel, hogy a lelkész szakképzett népiskolai tanító, mind a két állást kicsinyli, lenézi, mert nem tartja olyannak, hogy mellette még más állásra is ne lehetne könnyű szerrel elkészülni. Ha a lelkész teljes tanítói szakképzettséget szerez magának különös rátermettség nélkül, ezt csak lelkészi teendőinek rovására teheti, a mi nem megengedett dolog, mert a lelkésznek bizony-bizony, ha hivatásának magaslatán áll, nagyon sok dolga van. —- Ha teljesen lelkészi hivatásának él, — a mi quasi kötelesség — akkor nem szerezhetvén meg a haladó idővel együtt fejlődő elméleti és gyakorlati paedagogiai ismereteket, lehetetlen, hogy a csak valamire való tanítóval is kiállja a versenyt a szakszerű elmélet és gyakorlat mezején. Ha igy áll a dolog, a minthogy igy áll — elkeli ismerni, hogy a szakképzettség tekintetében bizony a tanítók vannak előnyben. Ezek után, azt hiszem, tisztában vagyunk azzal az argumentummal is, mely a lelkészek szakképzettsége mellett az előadó tanár dr. címére hivatkozik. Hogy a lelkészek hozzászólhatnak az iskolaügyhöz, azt mindenki elismeri. Az iskola azon ügyeihez, melyek a felügyelet és ellenőrzés jogkörébe tartoznak nem csak jog, de kötelesség is a hozzászólás. Ha ezekhez hozzászólnak s végzik tisztüket pontosan, annak a jóravaló tanító csak örülni tud. Hanem itt van az a bizonyos mód. Elmondhatom azonban, hogy ott, a hol a lelkész ama bizonyos törvényszerű szeretettel jár eb nincs áldatlan viszony az egyházi hivatalos élet terén. De tegyünk itt egy kis kitérést. Ki felelős első sorban anyagilag és erkölcsileg az iskoláért? Erről az igazán fontos kérdésről sehol sincs kifejezetten intézkedés. A dolog természetéből azonban az folyik, hogy a kit a tanításért fizetnek. Bizony a rossz iskoláért a tanítót csapják el, nem a lelkészt. Ha már most a tanítóé a felelőség, természetesen övé a munka minémüsége és módjának megállapítása is, szóval az iskola belső élete teljesen a tanitó jogkörébe tartozik, hogy elmondhassa : az iskola én vagyok. Nem tagadható, hogy vannak tanítók, kik a babért idegen harcmezőn keresik. De hát más pályán nincs sehol a ki dilettánskodik ? Nincsenek zugirászok és kuruzslók akárhányan ? Nem helyeslem magam sem, ha a tanitó szónoki sikerekkel hivalkodik, de rosszaim se lehet, ha sikerei vannak, magát a tényt. Azt azonban már elitélném magam is, ha valaki sikereiből azt a következtetést vonja le, hogy ő külömb szakember volna a papi pályán, mert ez a mellett, hogy képtelenség, még hivalkodás is. V—s ezt a dolgot élesen elitéli. Helyesen, de nem logikusan, mert azt Ítéli el lényegileg a tanítókkal szemben, a mit a maga részére, illetőleg a lelkészek részére jogszerűen követel: a szakszerű dolgokba való jogtalan és esetleg káros beavatkozást. Igen is. Maradjon meg a lelkész is a maga hivatásának terén, a tanitó is az ő paedagogiai területén. Van mindkettőnek a maga harcmezején annyi tenni valója, mely őt teljesen igénybe veszi, mihelyt megakar felelni kötelességének és beakarja tölteni hivatását és nem lesz közöttük összeütközés. Az erősebb, a törvény végrehajtásánál és alkalmazásánál legyen kíméletes, a gyengébb udvarias, előzékeny, ismerje el az egyház eminens képviselőjének nem csak jogait, de kötelességeit is. Ne keressék, ha véleménykülömbség van, mindenáron az összeütközés szirtjeit, hanem inkább a kölcsönös kapacitálás segélyével győzzék meg egymást s győzzön a szakszerűség elve — a jobb. Szalóki Dániel barátomnak ama fölfogását, hogy a tanítók mint ilyenek a rendi alkotmány szerint jussanak be az egyh. alkotmán sáncaiba, nem osztom. Elégnek tartom a szakérdekek képviseletét az illető bizottságokban E tekintetben szerencsés vívmánynak mind a tanítókra, mind pedig az iskolaügyre nézve azt tartanám, ha az illető bizottságokban a többség teljesen szakemberekből állana. Soha se voltam hive a rendi alkotmánynak, annál kevésbbé látnám jónak, ha egyházi alkotmányunkba az egyházi és világi rend mellé még egy harmadik rend vonulna be, a tanítói. De nincs is rá szükség. Egyebekben ama cikknek — mely engem felszólalásra késztetett — elismeréssel adózom. Elismeréssel adózom már azért is, hogy olytéren mozog, melyen csakugyan van eligazítani való. Azon reményben, hogy nem veszi rossz néven a cikkíró, miszerint a tanítók szakképzettségét előbbre teszem a lelkészek tanügyi szakképzettségénél s azt vitatni merem — bevégzem már is hosszúra nyúlt felszólalásomat. Vajha meggyőztem volna a kétkedőket; vajha a cikkíró is belátná, hogy a szakérdekeket védeni a szakembernek kötelessége. „Dixi et salvavi animam meam !“ Végh István. Mit végzett a francia Protestantismus a 19. században? Arvaházak. Protestáns leány árvaház Franciaországban 18 van. Protestáns fiuk számára 12. Ezen árvaházakból a fiuk némely helyen nyilvános iskolákba járnak és az intézetben csak vallási oktatásban részesülnek. Egyes árvaházakban a fiuk kiképzéséről a tizenhetedik életév betöltéséig gondoskodnak. Néha az árvák férfikorukban tekintélyes állásokhoz jutnak.
