Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-02-12 / 7. szám
103 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 104 egy nehány száz vitéz „Aba“ vezér alatt a mostan O-Gyallától Xyugotra eső homokdombokon megállapodott, bizonyára igy szóltak egymás között: „ne menjünk tovább !“ Ez a föld, ez a tájék, olyan mint az ős haza. Amott folyik a Vág vize, itt csergedez a Nyitva, itt hullámzik a Zsitva, két futamnyira van az öreg Duna! Barmainknak dús legelőjük lessz ; a viz édes; csak úgy nyüzsög benne a hal. Itt vannak a szentberkek, a susogó nádas, a bólintgató buzogány, a nyár és fűzfák árnyéka s a vizi madarak napot elhomályositó serege! Ne menjünk tovább ! volt a jelszó, s Aba vezér lefűzte a lobogós kopját, az igricek és táltosok áldozatot készítettek és a nép letelepedett! Honnan tudom ezeket, kérdheti e sorok olvasója ! ? Nincs, az igaz, pecsétes levelem, de vannak jeleim és bizonyságaim ! Aba vezér emlékét őrzi és fenntartotta az a szőlőhegy, mely a martosiak tulajdona most is, s a községtől jó 3/4 órányira van. Ezt a homokhegyet „Abá“-nak nevezik. Ennek a jókora homokbuckának a keleti részén és lejtőjén a multhetekben a szőlőmunkások árpádkori ős magyar sírokra találtak. Megtalálták a hős vitézt, lovával eltemetve; ott volt a hosszú kard, a kengyel, a zablával együtt!! Igen nagy kár, hogy a tudatlan munkások a drága ereklyét avatatlan kezekkel szélylyelrombolták! Ez az eset a múlt hetekben történt — s ha ott ásatásokat tennénk, hiszem, hogy drága kincsekre, t. i. ereklyékre bukkannánk! Ennek a martosi népnek tőzs-gyökeres voltát igazolja 3-szor ama nagyszerű jelenet, mely a templomszentelés alkalmával szemeink előtt folyt le. Mikor az ünnepély sorrendje szerint — egyik lelkésztestvérünk keresztelés céljából az Ur asztala elé állt, a piros szattyán csizmát viselő karcsú asszonyok, számszerűit — heten, a lelkészt körülfogták, körbe vették. Midőn a lelkész azt kérdezte : mi lesz a kisded neve: a keresztanyák közül egy felemelte a keresztelő medencét, a többi pedig jobbkarját kinyújtva, kezükkel megfogták a keresztelő-edényt körbe, magukat fejüket alázatosan meghajtva, mind addig tartották ott, mig a szent actus el nem végződött: Hát ki meri kétségbe vonni, hogy ez a cselekmény nem a vérszerződés symboluma ! Annyira ős magyar ez a martosi nép, hogy a világhírű Feszty-körképen a fejedelemnő szekerét-vezető ember itt ünnepelt közöttünk, az a bekötött szemű alak idevaló ; az asszonyok és leányok közül nem egy modellül szolgált a „Magyarok bejöveteléhez.“ Ez a nép ezer év óta itt lakik s tiszteletes Puskás Lajos jelenlegi martosi lelkész ur kutatásai szerint, ennek a népnek további története igy van : Az 1241-ik esztendőben a tatárok elől az Aba tanyáról mostani helyére, sár, nád és viztenger közé menekültek, közel egészen a vizek torkolatához. A lelkész ur történeti nyomozása szerint a XVI. század első felében, midőn a reformáció világossága Magyarországot is elárasztotta felújító s megerősítő fényével, a martosiak is reformátusok lettek. Valószínű, hoogy ezeket is Huszár Gál reformálta, s a somorjai szuperintendeciához tartozhattak. Az ellenreformáció rémes napjait, az üldözéseknek keserveit ők is érezték. Komáromi Miklós papjukat — mostani lelkész ur adatai szerint — 1674-ben gályarabságra hurcolták, templomukat földig lerombolták ; a lakosok még beljebb húzódnak a nádasok tömkelegébe. Az 1771-ik évben Borsodi Adám lelkészsége alatt sövényfalból, nád tetőre, toronynélkül, uj templom épült; ezt az épületet fa toronnyal csak 1836-ban látták el, Dómján József lelkészsége alatt, Héder András biró és György József kurátorsága idejében. A mennyire kipuhatolni lehetett, a martosi egyházban következő lelkészek működtek : Barsi, Bányai, Komáromi János, Komáromi Miklós (ez a gályarab), Komáromi István, Borsodi István, Borsodi Adám, Horváth Ferenc, Vecsei Gábor, Csontos István, Nyikos Sándor, Borza Ferenc, Jókai Szivanyó József, Kelemen László, Dómján József, Szalay József rendes s Boross Kálmán jelenleg kamocsai, Végh Béla perbetei lelkészek, mint helyettesek s most Puskás Lajos. Emberemlékezet óta árvizjárta ezt a községet; minden háznak a kerítésébe a legutóbbi időben is, oda volt kötve a ladik, mely oly szükséges dolog volt, mint a falat kenyér. Akárhányszor megtörtént, hogy egy évben négyszer is vetettek és egyszer sem arattak. Baromtenyésztés, halászat ez volt a népnek kereseti forrása, akárcsak az ős hazában. Remény és küzdelem, ínség és nyomor, be sokszor volt része ennek a népnek, de Istenben vetett hitét soha el nem veszítette. Volt idő, midőn kiakarták őket telepíteni, de ez sikertelen maradt, az ősi földhöz ez a nép annyira ragaszkodik, hogy idegen községbe telepedni, vándorolni, vagy csak szolgálatba is menni, semmi hajlandósága sincs. A legutóbbi időkben sorsa annyira mostoha lett, hogy az országos segélyt is elfogadta. A várva-várt jobb napok azomban bekövetkeztek. Az ármentesitési munkálatokkal ujkorszak kezdődik Martos történetében. A község, egyház (ez itt egy fogalom) tulajdonát képező rétek kisajátításáért 5000 forint tőke templom-alap létesült. A hívek önkéntes adakozása, egy kis kölcsönpénz azt eszközölhették, hogy a régi, roskadozó templom helyett új hajlékot építhettek az Urnák ! Nagy volt az öröm, hogy a nem rég özv. Szalay Józsefné tisztelendő aszszony buzgó áldozatkészségéből 3000 forinton felépült iskola mellé, Feszty Árpád festő művész gyűjtése folytán felépült lelkészlak és melléképületek emelése után, imé most a templomot is megépíthették. Hogy örömükből semmi se hiányozzék, a templom szentelésre főtisztelendő püspök urunkat kérték meg, a ki azt el is fogadta, el is végezte folyó év január 29-én. Szeretett főpásztorunk a most említett nap reggelén 9 órakor indult otthonából Steiner Mihály ó-gyallai nagybirtokos fogatján a martosi atyafiakhoz, hogy egyrészről örüljön az örülőkkel, másrészről megjelenésével fokozza az ünnepély méltóságát s felszentelje a templomot, mely Mikos Nándor komáromi építő mestert minden szónál ékesebbn dicséri. Martos lázas sietséggel készülődött „Püspök
