Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-12-31 / 53. szám

847

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

fiák! Csak a protestantizmus sava, az evangéliomi szellem meg ne izetlenüljöu közöttünk, Az az evangéliom, mely Ausztriában a Los von Rom jelszó által oly csodálatos eredményt ért el a tűnő évben, mely a legkatholikusabb államokban, Spanyol*, Francia-, Olaszországban oly diadalmasan s annyi reményt Ígérve emelgeti fejét, az az evangélioiri, melynek tisztességére Prága Huss János szobrát felemeli: az győzelemre vau hivatva, azt az úgy tetsző ellenséges viszonyok sem tiporhatják el.

Adja Isten, hogy a haldokló óv kedvező tünetei egy általános fordulatnak legyenek előjelei, melyek a vallás diadalát s a materialismus bukását jelentsék. Csak ne csüggedjünk, dolgozzunk, reméljünk és imádkozzunk!

Lrc. RÁcz Kálmán,

balsai ref. lelkész.

Megjegyzések a megjegyzésekre.

Válaszul Barla urnák.

Recensiómban határozottan kiemeltem, hogy nem okvetetlenkedésből fogtam tollat kezembe, midőn azt megírtam. Nyugodt lél kekkel elmondhatom : távol volt tőlem s távol van ma is minden gyarló ellcnsógeskedő indulat. A mit írtam, nem puszta ellenkezési viszketegségből irtam, célom nem az üres szóharc előidézése volt, hanem ennél valamivel külömb dolog. Az tudniillik, hogy a helyzetünkről és a hivatásunkról való fogalmaink tisztázásával, én is valami csekélységgel járuljak egyházunk jövőjének biztosításához. Tehát nem volt, nem is lehetett szándékom Barla urnák minden állítását, tekintet nélkül azoknak helyes avagy helytelen voltára, lecáfolni. Szolgáljon ez magyarázatul Barla urnák a fölött való csodálkozására, hogy egyes tételeit nemcsak nem kifogásoltam, de concedáltam is. Teljesen sine ira et studio rostálgattam értekezését s ha mégis néhány jó és drága magvat elhullattam, legyen meggyőződve, nem rossz indulatból tettem.

Ugyanazzal a tárgyilagossággal vizsgálom meg itt Barla urnák megjegyzéseit is, bár fölmentve érezhetném magam a kötelezettség alól a „megjegyzésekben“ fölvett metliódus által s megelégedhetném az elferdítés kemény vádjának mérlegelésével. De épen a fentebb említett magasabb érdekből élek a jogommal, hogy a „megjegyzésekbe“ lerakott elveket is megbíráljam, a nt. szerkesztő ur és a tisztelt olvasó közönség becses engedőimével.

Mielőtt azonban ezt tenném még egy megjegyzést kell előre bocsátanom. Azt nevezetesen, hogy ha valaki valaha elolvasásra méltatta magukban véve ugyan csekély értékű cikkeimet, mondhat rólam akármit, de azt jólelkiismerettel soha, hogy a bajokat bennük letagadom, hazudozással takargatom. Nem is mondta még ezt senki sem Barla uron kívül. Nagyon érzem én is egyházunk bajait, elégszer is szellőztettem már azokat. De

848

épen itt merül föl közöttünk a differencia, hogy mit tartunk vűócli és lényeges bajnak. A „ferde helyzetek“ írója pl. a lelkészi hivatallal járó terheket, anomáliákat, miseriákat. Én meg azt, hogy nálunk, a nyűgöt művelt népeihez viszonyítva magunkat, nincs is tulajdonképpeni egyházi élet. Egyházunk vérszegény és sorvadásos beteg. Csak tengődik. S nekem az a meggyőződésem, hogy sem az egyház valódi baját, sem pedig a kisebb körű, a lelkészi hivatallal járó bajokat meg nem szüntethetjük azzal, hogy az Ur igáját könnyíteni egyekszünk. Sőt csak nagyobbitjuk a bajainkat, ha egymást a „ferde helyzetek“ irányú cikkekkel elkedvetlenítjük. Meg is mondom miért?

Nincs állás, nincs hivatal a világon, melynek csak örömei volnának, terhei pedig hiányoznának. A lelkészi állás sem lehet kivétel. Mindnyájan érezzük annak terheit, töviseit. De azt is tudjuk, hogy inig valaki lelkesedik pályájáért, a pályáján előforduló, kikerülhetetlen fáradalmait, küzdelmeit számításba nem veszi. S a lelkészi állásra is áll ez az igazság. Pl. az apostolok és velők sok számtalan hitvalló örültek, hogy Krisztusért szenvedtek. Ha nekünk is igaz hitünk volna Krisztusban, bíznánk az ő ügyében, mi is abból a magasabb szempontból néznők a dolgok folyását, a mely ha meg nem szüntetné is, de elviselhetővé tenné terheinket, miként recensiómban demonstrálni igyekeztem. Másrészről pedig, a világtörténelem tanítja, hogy minden egyház bukását tengődés előzi meg. Melynek egyik symptomája az, hogy az egyháztagokra nézve úgy mint a vezérekre nézve a nemesebb ideák, melyek addig éltették az egyházat, elvesztik erejüket. Az egyháztagok, vezérek érzéke világi érdekeken kívül minden más iránt eltompul. S mivel az éltető lélek elköltözött az egyházból, más nem várhat rá, mint a halál, hacsak valami üdvös fordulat nem áll be. Persze ha meghal, ha elpusztul az egyház, akkor szolgái is megszabadulnak a hivatali terhektől. Csakhogy e szabadulásban nincs köszönet. Ezért kifogásoltam és kifogásolom „a ferde helyzetek“-et és minden vele rokon irányú cikkeket. Nekünk épen a mai időben nem szabad egymást a dolgok olyatén felfogásával elcsüggeszteni, elkedvetleníteni. Sőt az volna a kötelességünk, hogy egymást buzdítsuk, lelkesítsük. Egymást a helyzetünkről való alacsony felfogástól megtisztítsuk, a nemesebb gondolatok és érzelmek régiójába segitsiik.

Ezeknek előre bocsátása után, mint cikkem elején megígértem vizsgálat alá veszem a „Megjegyzéseket.“ A cikk írója dicsekszik, hogy nem tudtam meggyőzni álláspontom helyesebb voltáról. Hát ez nem lehetetlen, sőt természetesnek találom, mert az emberek ritkán szokták érzelmeiket és gondolkozásaikat egy szempillantás alatt megváltoztatni; mindamellett remélem és remélhetem, hogy meggyőzöm. Mert maga is érzi álláspontja gyengeségét, hisz érvei, a miket felhoz, mint szerencsém lesz kimutni, tulajdonképen az én állításaimat erősítik meg. A hol meg még látszólagosan kedvező érvet sem tud maga mellett felhozni, ott egyszerűen a félreértés, elferdités stb. vádjával igyekszik magán segíteni.

53*