Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-12-03 / 49. szám
783 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 784 Az ész vallása. — Vége. — Chau mette Anaxagoras és Clots Anacharsis -- a franciáknál divatba jött a görög nevek viselése —ezután a sikerült előjáték után boldogan folytatták a szomoru komődiát. A vallásos érzés nyilvánulni akar, nem lehet el istenitisztelet nélkül, nosza rendezni kell az ész vallásának is méltó istenitiszteletet. A párisi községtanács elrendelte, hogy november 10-ikén a Notre Dame székesegyházban az ész v illása ünnepélyes isienitisztelettel avattatik fob S csakugyan igy történt. A régi dóm gótstylü hajójában egy templom forma tákolmány volt felállítva ezen fölirással: „A la philosophie.“ A templom egy hegyben csúcsosodott ki, melynek tetején „az igazság fáklyája“ égett. Ezt a hegyet ünnepélyes körmenetben egy csoport fehérruhás ifjú leány járta körül,homlokukon cserkoszoru, s kezükben égő fáklya. A mint a községtanács megjelent, felnyílott „a bölcsészet templomának“ ajtaja, s előlépett — az „ész istennője“ a szép Maillard kisasszony, fiatal és kiváló színésznő, a meggyilkolt királyné kegyence és a közönség bálványa. Fehér, karnélküli tunikába volt öltözve, melyet égszínkék köpeny takart be. Dús fürtü haján a piros frigiai sipka, s jobbkezében a gerely. így ült le egy hordozható, cserfalomb, s virágguirlandokkal díszített karszékbe, s fogadta az ész vallása híveinek hódolatát, a kik — az istennő felé tárt karokkal — egy Oheniertől irt, s Gossek által megzenésített hymnuszt énekeltek, mig Chaumette kezébe vette a tömjén füstölőt, letérdepelt az istennő előtt, s füstölt. Miután ez a szertartás illő komolysággal, s a nevetésre való legkisebb hajlandóság nélkül lefolyt — rendbe állt az ünnepi körmenet, hogy a konvent üléstermébe vonuljon. Elöl zene, azután a „forradalmi hadsereg“ képviseletében egy csapat, majd a nadrágtalalanok osztályának egy csapata, mely nyolc papot vitt magával, kik égtek a vágytól, hogy eddigi szemfényvesztésüket (leurs jongleries) nyilvánosan letagadják, ezután az ész istennője trón palankiujan, pontifex maximusa Chaumette, a község tanács, s az őrjöngök nagy csapata férfi és nőnemből vegyesen. Midőn a menet a konvent termébe belépett, s az istennő hordszékében az elnöki emelvény elé jutott, elhallgatott a zene, s az ész főpapja Chaumette kenetteljesen igy kezdé beszédét: „Törvényhozók! A fanatizmus menekül. Kancsal szemei nem állhatták ki tovább a világosságot. Megszámlálhatatlan sokaság gyűlt ma össze a Notre Dame boltozatai alatt, melyek annyi század óta ma hangoztatták vissza először az igazság hangjait. Ott lemondtunk az élettelen bálványokról az ész kedvéért, ezen életteljes bálvány, a természet remeke kedvéért.“ Kezével fölemelte a demoiselle fátyolát, s folytatá: „Halandók, ne ismerjetek el többé más istenséget az észen kívül, melynek ime itt van legszebb és legtisztább képe.“ A hallgatóság soraiban — nem írja ugyan a történelem, de elképzelhetjük, hogy a helyeslés moraja hangzott végig, s egyik-másik konveti tag szívesen emelte föl tekintetét az istennőre, ki szép volt, mint az ész. Azonban a pontifex meghajolt s úgy tett, mintha imádkoznék, az elnök s a konventi tagok tehát szintén meghajoltak, s úgy tettek, mintha imádkoznának. Majd az imádkozás után Chaumette folytatta frázisait, beszédét azon óhajtással fejezve be, vajha a konvent elhatározná, hogy a Notre Dame állandó helye legyen az ész kultuszának. Chabot, ki előbb ferencrendi szerzetes volt, mint a konvent tagja, ezt az óhajt azonnal sürgős indítványul terjesztette elő, s a gyűlés tüstént ily értelemben határozott kiáltva: „Vive la republique ! Vive la montagne ! „Mi természetesebb, minthogy az istennő, ki tudta, mi illik, indíttatva érezte magát, hogy ezt megköszönje. Leszállóit tehát, pontifexe karjára támaszkodva, trónjáról, s az elnökhöz lépett s azt kegyes ölelésével boldogította. Az ölelést az elnök „testvéri csókkal“ viszonozta, s a titkár polgárokat is oly nagyfokú „észiinádás“ fogta el, hogy ők is indíttatva érezték magukat a szép istennőnek testvércsókot adni, a mint a hivatalos gyűlési tudósításban olvasható. Thuriot indítványára elhatároztatott azután, hogy az egész konvent kisérje vissza az istennőt templomába, a mi a Moniteur gyűlési tudósítása szerint általános öröm közepette meg is történt. így ünnepelt 1793 nov. 10-ikén az ész vallása Párisban. Mademoiselle Maillard nem az egyetlen azonban, ki a „déesse de la Raison“ szerepét viselte. Az ész vallása polytheisztikus, istennőinek száma elég jelentékeny. A fanatikus könyvnyomdász Monoro maga kényszeritette feleségét, kit, eltekintve kissé csorba fogaitól, tökéletes szépségnek, s e mellett valóban kegyesnek rajzolnak az emlékiratok, hogy a St. Sulpice templomban az ész istennő trónját elfoglalja. A szegény nő szégyenletében sirt és elájult a trónon. De Páris hangadó volt a divatterén, s az ész vallása divatját követte a vidék. Franciaország könnyű földje könnyen enged minden Parisból jövő szélnek. Csakhogy a színpadi istennők helyett a megyékbe küldött képviselők erkölcsös nőket, ártatlan leányokat kényszeritettek, hogy bálványozás tárgyaiul szerepeljenek oly öltözetben, mely még a párisi operatáncosnőket is zavarba hozta. Egy fiatal tizenhat éves leány, egy Loiselet nevű könyvkötő leánya, apja által a nép bálványozásának igy kitéve, kétségbeesésében meghalt. De ne időzzünk tovább ezeknél a képeknél, melyek csakugyan azt mutatják, hogy a mi Narkissoszunk, kinek szépségét annyiszor halljuk magasztaltatni, az emberi ész, önbálványozásában a végnek a kezdetére jutott. Szerencsére az ész nem egy egyedben, s különösen nem a Chaumettekben, Clotsokban és Monorokban testesül meg, s ismereteinknek végessége korlátot szab annak, hogy soká Önbálványozásába merülve maradhasson. Alig néhány nappal a notiedamei botrányok után, nov. 21-én Robespierre „a tengerzöld szemű szörnyeteg,“ hatalmas csapást mér ezekre a kicsapongásokra, s kimondja, hogy csak az aristokraták atheisták. Danton pedig 5 nappal később a konvent gyűlésében kelt ki határozottan a „vallásellenes maszkerádok“ ellen föl-49*
