Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-11-26 / 48. szám
773 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 774 Ttárcza. Ahasver. Felolvastatott Csurgón a kér. lelkészi értekezleten. Irta Babay Kálmán. Mélyen tisztelt hallgatóság ! Az emberiség mythosai között nem az utolsó helyet foglalja el Ahasver legendája. Egy hibás alapon felépített s igy valószínűtlen, conceptióban ugyan következetes, tragicumában is megrázó, sőt megdöbbentő, de befejezetlen s igy csonka dráma, melyet — jól tudom — mindannyian ismernek, melylyel többé-kevésbbé foglalkoztak is már. Rám mindenkor hatalmas impresszióval volt e legenda s nagyon sokszor sarkalta ambitiómat, hogy nyúljak hozzá a hálás themához és dolgozzam fel azt nem particularis, hanem általános kritikai felfogás szerint. Én azonban, t. értekezlet, tehetségemet mindenkor csekélynek tartottam arra, hogy ez antik mű taglalásába fogjak. Vagy ha ugyan bár kevés sikerrel is megbirkózhattam volna vele, hiányzott az alkalom és publikum, mely érdeklődéssel kisérhette volna fejtegetéseimet. Most azonban, a midőn ez ünnepi lelkész-értekezleten arra vállalkoztam, hogy a 11 vármegyéből összesereglett testvéreim előtt valami érdekes tárgyról felolvasást tartsak, a kérdés elől többé ki nem térhettem s hozzá nyúlok e nyolc százados legendához, vélvén, hogy annak tárgyalása és fejtegetésével olyan húrokat fogok pengetni, melyeknek rezgésére itt-ott a keblekben rokonszenves visszhang csendül fel. És ha törekvésemet — erőm gyengesége folytán — teljes siker nem koronázhatja is, de legalább vállalkozásommal hálás akartam lenni az önök — előre is megköszönt nagybecsű figyelméért. * * * A 13-ik század elején Armeniában élt egy püspök — mint párisi Máté elbeszéli —- a ki egyszer csendes magányában elmélkedvén, megjelenik előtte egy roskatag alak. Hosszú, zöldes sárga szakállából százados doh bűzlik, megrogygyant termetén Keresztelő János korának viselete cafatokban csügg, színtelen, üveges szemeiben félelem és borzalom. Plangja, beszéde tétovázó, reszketeg s olyszerü zamattal telitett, mint az ó-szövetség prófétáié. A kérdésre : ki vagy te, ős alak, miért jöttél hozzám ? a következőket feleli: nevem Kartaphilus, állandó foglalkozásom az örök vándorlás. Hajh ! volt énnékem egykor más foglalkozásom is! Ajtónállója voltam Pilátusnak. Ma roskatag aggastyán, kinek szivét borzadálylyal tölti el egy madárnak felrebbenése. Akkor is . . . igen, midőn Jézust kellett őriznem . . . sötétre van jegyezve, gyászosra van felírva nékem ez a nap az idők napjai között! . . . olyan ifjú voltam és olyan erőteljes, mint Armeniának sugárterraetü, napba tekintő harcosai. Es mikor őt elitélték és a teremből dárdás vitézek elvezették, az ifjúság erőtelje nem állhatta meg, hogy velem egy hátbavágást ne méressen arra, ki atyáink szent hitét megtagadta. — „Menj csábitó ! és lakolj meg azért, a melyért Adonáj a pogányok bálványait összetörte !“ És akkor az az elitéit, kárhozatra szánt, összebilincselt alak hátra fordult ... jaj lett énnékem az a tekintet! mint ha lángoknak tüztengere ömlött volna hegyettem, miknek valamennyi sugara egy-egy elütőbélyeg volt az én megdöbbent lclkcmen. — „Menj ? kérdezte ; és mindegyik szava, szavának valahány betűje, annyi tőrszurás az összeroskadt Kartaphilus szivében ; megyek, de te meg fogsz várni, mig visszajövök !“ Szakadt volna rám inkább a megdördűlŐ égboltja, temetett volna síromba az akkor megrepedező Czion, én boldog lettem volna az engemet eltemető sirhalom alatt. így azonban meg nem halhattam, élnem kellett rettentő kínommal. Es ha látja más a fáknak lehulló leveleit és érzi halántékán az ősz hervasztó lehét és boldog, hogy jön Azráel, a halál angyala, mely őt megpihenteti : én ezt a boldogságot nem érezhetem. Valahányszor görnyedő termetem, mint mostan is, a 100 év súlya alatt közel ér a sirhoz, újra felrezdül, megújul, erőre kap bennem az élet s mennem kell odébb vándorolva, hányva-vetve s lesnem, mig Jézus visszatér, hogy az átok fejemről leszakadjon. A bolygó zsidónak keleten ez a legendája. Nyugoté pedig a következő : „(Dr. Perls Ármin) Ahasvernek varga műhelye volt a vesztőhelyre vezető utón. Mikor Jézus a súlyos kereszttel a vállán arra ment, megpillantott egy lócát, mely Ahasver háza előtt állott s arra le akart ülni, de a zsidó kirohan, ráüt a szegény áldozatra és elkergeti. A szelíd lelkű Jézus, ki máskor hallgatagon tűr bántalmat és gyalázatot „„és néma marad, mint a bárány nyirói előtt,““ most haragra lobban, kifakad és átokkal sújtja bántalmazóját. Én megyek, szól, de te bujdosni fogsz és várni rám, mig vissza nem jövök. Az átok legott teljesedésbe megy. Ahasvernek nincs maradása. Szünet-szüntelen bolyong hegyen-völgyön, vizen-szárazon, de nyugtot nem talál sehol. Megőrül, eiernyed, de nem tud meghalni. Megéri Jeruzsálem pusztulását. Látja Rómát sirbaszállani. Kortársai kidőlnek mellőle mind, egyedül marad és idegenül egy idegen világban. Sem őt nem ismerik, sem ő nem ismer senkit. Jár-kél, mint a világ csodája, csúfja. Bámulják, gúnyolják, lökdösik ide-oda. Ha panaszkodik, senki sem érti nyelvét. Megunja magát és nyomorult életét. De szabadulni még sem bir tőle. Elvetné magától, de nem lehet. Méreg nem árt neki. Kard és dárda nem fog rajta. Ha tengerbe dobja magát, a hullámok fölszinre vetik. Ha a Vezúv kráterébe dől, a hegy kiokádja a lávával együtt. Az Ahasver átka, hogy élnie kell és vándorolnia. Mindenütt fel-feltünedezik; legsűrűbben mégis a római szent birodalom városaiban jár. Meghallgatja a keresztyén papok prédikációit. Ha Jézus nevét emlegetik, nagyokat sóhajt. Aztán bolyong tovább, hogy bizonyságot tegyen Jézus küldetéséről és csodáinak igaz voltáról.“ A bolygó szidó legendájának ezen két fő erén ki-
