Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-11-26 / 48. szám

765

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

766

emberi érdekek! Egyrészről a lelkészi szolgálat kényelmessé, a gyöngébb tehetségüek által is könynyebben betölthetővé való tétele. Más részről pedig az evangéliomtól teljesen idegen eszmének, az áldozárság betolakodott és hierarchikus érdekből fölkarolt eszméjének kifejlődése és kidomboritása szorította szükségképen háttérbe az igehirdetést. Méltóztassék Pál apostol irataiban kutatni, majd megtudja tőle, hogy ő mit tartott magára és szolgatársaira nézve egyetlen és főhivatásnak. Az már azonban csakugyan igaz, hogy istenitiszteletünk mind az egyöntetűség, mind pedig a változatosság dolgában reformot kíván. De hát ez a théma most nem időszerű. Az angol ritualisták éretlenkedései gyanúba keverik azt, a ki erről ma beszélni mer. Annyi bizonyos, hogy ha istenitiszteletünk nem lenne ily módfelett egyszerű, magunkban és híveinkben több bensőség lenne. Yan e helyett azonban más tenni valónk is. Nevezetesen azon a téren, a.mire Barla ur is rámutatott. Értem a lelkészképzés hiányainak megszüntetését. Hiszem is, hogy érdemes tanárkaraink számot vetettek a változott viszonyokkal, a modern élet követelményeivel s a mi helyünket elfoglalandó uj nemzedék sokkal jobb felszereléssel lép ki a küzdtérre, mint a milyennel mi felléptünk.

Igazán csodálatosnak tartottam volna, ha értekező a belmissziót be nem vonja fejtegetéseibe. Kár volt, hogy tüzetesebben nem foglalkozott ezzel a thémával. Mert olyan kérdés ez, a mit a napirendről többé le venni nem lehet. Sem pedig el ütni olyan mindenki által ismert igazsággal, hogy más eszközökkel kell dolgozni a nagyvárosokban, más eszközökkel a vidék apró falvaiban. De azért vannak általános alapelvek, a mik mindenütt érvényesek. Különben is belmissziót mindenki gyakorol kivétel nélkül. Mert nincs ember, a ki vele érintkező felebarátjára jó vagy rossz irányban beszédével, példájával hatást ne gyakorolna. így lesz azután a keresztyéu belmisszió alapelve, hogy e befolyást a felebarátuk javára, tökéletesítésére használjuk föl. Hogy prédikálásunkat, a szent könyvet életünkkel ne hazudtoljuk meg. Hogy a keresztyén közösség ne csak szó legyen, hanem valóság. Az atyafiak, mint ugyanazon Idvezitő megváltottai szívesen «hordozzák egymás terhét.» E szempontból véve fel a dolgot még Gergely Károly lelkes cikkei sem tehetők félre azzal a megokolással, hol vegyek én rabokat, lelenceket, tévedt nőket? A hol ember van. ott vau bűn is, balgaság is. Ezeket kell irtani teljes erővel. Meg hát nincs traktus, a melynek területén faluk mellett városok ne volnának, hát a traktusnak és kerületeknek nem első rangú vitális érdeke, hogy egyesitett erővel terv szerint küzdjön a gonosz hatalma ellen falvakban és városokban ?

Az egyházi adózás terén is ferde helyzetben levőknek talál bennünket Barla ur. Hogy azt feltüntethesse, igen ügyesen csoportosítja és állítja szembe Urunk tanításait és a gyülekezeti élet elodázhatatlan háztartási szükségleteit. A kettő közt levő ellenmondást igen élesen domborítja ki. Pedig a cikkező ép oly jól tudja mint én, vagy az olvasók közül bárki, hogy az Ur más valamire célozott felhozott tanításaiban. Azokban Urunk és mesterünk nem az anyagiakkal való foglalatosságot, a munkát, szorgalmat és takarékosságot ostorozta. Nem a világgal való szent nem törődést ajánlotta. Hanem igenis az volt ama tanításainak a veleje, hogy ne merüljünk el végképen a viiágbau. Az anyagi jók megszerzése ne cél, hanem eszköz legyen. Eszköz egy magasabb nemű életre való eljutásban. Mert nem a földi jókban „vagyon az ember élete.» Mikor az égnek madaraira és a mezők liliomára figyelmeztet bennünket — nem a gondatlanságot, a jövővel nem törődést teszi kötelezővé, hanem óva int a fölösleges, a túlságos aggságoskodástól. Mindenek fölött pedig arra int, hogy ne csupán saját erőnkre támaszkodjunk, hanem inkább Isteu kegyelmes segítségére, tehát a hitetlenségtől akar megóvni. De másrészről nagyon jól tudta, hogy a testi életet, az anyagiaktól teljesen függetleníteni nem lehet. Jól tudta, hogy még a legegyszerűbb háztartás sem lehet meg bevételek és kiadások nélkül. Még annak a szent társaságnak is, melyet önmaga alakított tanítványaiból, még annak a szent társaságnak is volt pénztára, mint megölvashitó János evangélista XVI. rész 6. versében.

Tehát Urunk egyátalán nem függesztette föl az első emberré kimondott Ítéletet, hogy orcánk verejtékével együk kenyerünket. A munkát, szorgalmat és takarékosságot sem kárhoztatja, mig a mammon imádásává nem válik, mert azok az ember függetlenségének, ezzel együtt erkölcsi és szellemi tökélyesülésének biztosítékai. E szerint nem csak nem bűn, de még csak nem is visszásság, ha a gyülekezet háztartásával is foglalkozunk. A mit Barla ur kivan, hogy a számadásokat ne mi vezessük, csak akkor valósítható az meg, ha ern-