Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-10-08 / 41. szám

659 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 660 A szokás később természetükké válik, a termé­szet pedig vallássá leend és sok bajtól s rossz helyek­től távol tartja majd felnőtt korukban őket! Úgy meg­szokják később a templomba való járást, hogy nem is tartják ünnepnek az ünnepet, ha templomban meg nem jelenhetnek ! Sok családnak kenyerét, becsületét, sőt életét mentette már meg a templomba való járás ; százakat tartott vissza a Bachus oltárán való áldozástól! Behunyt szemmel azért egy esetet se nézzünk el, hogy tanítványainkat kérdőre ne vonjuk a templomból való távolmaradás miatt! Szoktassuk tanítványainkat az ige figyelmetes hall­gatására. Sok helyen szokásban van az, hogy az iskola növendékei a templomot elhagyva feléje se néznek az iskolának. Ez a szokás kárhoztatandó ! Úgy templomba menetelelőtt, mint kijövet után kívánjuk meg növendé­keinktől az iskolában való együttlételt, hol együttesen imádkozzanak mind templombamenetkor, mind pedig kijövetkor, mely utóbbi esetben ne sajnáljon a tanító egy kis fáradságot, hogy a templomban hallottak után kérdezősködjék. Ha növendékeink tudják az isteni igét, s főbb vonásaiban a prédikáció vázlatát, úgy ott létük nem veszett kárba, sőt épületükre szolgált. Szoktassuk tanítványainkat az igében hallottak gyakorlására; szoktassuk a szegények, árvák és elha­gyottak gyámolitására, mi végből, ha szegény tanuló van köztük, gyüjtessünk velük annak ruházatára, tan­szereire, lelkűkre kötvén, hogy „a ki a szegénynyel jót teszen, az a mennyei Atyával tesz jót.“ A vallásos nevelést tekintve : egy kis perselynek egy iskolából sem volna szabad hiányoznia. Tegye bele ki ki a szegények számára az ő fillérét akkor, mikor akarja, vagy mikor senki nem is látja, látja azt a min­deneket látó mennyei jó Atya! A persely egy évben kétszer (karácson és húsvét­ikor) nyittassák fel a lelkész által kinél a perselykulcs is tartandó, némi gyanú elkerülése végett. A kicsinyen­ként és nagy részben titokban összegyűlt fillérek mily örömöt szereznek majd a szegény tanulóknak és mily lelki boldogságot azoknak, kik jó szívből jött adomá­nyaikkal ahhoz hozzájárultak ! Szoktassuk tanítványainkat a mások szeretetére, tiszteletére, becsülésére. Ha bármi csekély tiszteletlen­séget hallunk tanítványaink részéről mások iránt, azt intéssel, ismétlés esetében büntetéssel megtorolni el ne mulasszuk! Legyen cigány, zsidó, pogány, mindenki iránt követeljük meg tanítványainktól a tiszteletet, sze­­retetet, felhozván előttük édes Idvezitőnknek ama mon­dását : Mindnyájan egy Atyának a gyermekei (tehát testvérek) vagyunk; mindnyájan egyek vagyunk az Urban !“ Szoktassuk növendékeinket a vallási türelemre. Tiltsuk meg nekik, hogy más vallásfelekezet ceremó­niái fölött gáncsoskodjanak, sőt gúny helyett, közbot­rányt ne csináljanak, szoktassuk őket, hogy becsüljék más vallása embertársukban a vallásosságot, mert Jé­zus szavaiként: „Jaj a botránkozónak, de jajabb a bot­­ránkoztatónak !“ 'Hátra van még egy, a leghathatósabb nevelési esz­köz : a tanító vallásos példaadása! Ez a vallásosságra való nevelési eszközök legfőbbje. Hasztalan minden jó igyekezetünk és paedagogiai eljárásunk, ha a tőlünk lá­tott példa ellenkezőt bizonyít; mert valamint szeretetve csak szeretet és nem durva bánásmód által: úgy vallá­sosságra is csak vallásosság által nevelhetünk ! E végből kell, hogy a tanító maga érezze át első sorban a boldogító vallás magasztos voltát s ne res­­telje érzelmét tanítványai előtt föltárni, hisz oly jól esik a gyengéd gyermeki léleknek tapasztalni azt, hogy tanítója, ki már felnőtt ember és a ki ő neki mindene, úgy bízik Istenben, mint egy kis gyermek az ő édes atyjában ! Jól esik a gyermeki léleknek látni azt a bol­dogságot tükröző égi gyöngyöt, mit tanítója szivéből érzelme szálain a vallásosság csal szeme pilláira. Tiszta érzelem, igaz példaadás : ez amaz eszköz, mely a gyermeki lelket a leghathatósabban miveli. Tettetés mit sem ér, a gyermek ügyes psyehologus, ki tanítója lelkét észrevétlenül tanulmány tárgyává teszi s ha nem talál ott egyebet üres szívnél és álszentes­kedésnél, úgy vége a valódi vallásos nevelésnek. Az olyan tanító, ki példát adni nem tud, ki nem érzi át szivében a vallás szentségét, a Jézusi hit bol­dogító voltát munkálkodása közepett, vallásra ugyan taníthat, de nevelni egyáltalában nem képes, pedig: «A tudás nem áldás, A tudomány rideg Kútfejénél szomju Lelked szomj öli meg !» * * * íme ezekben kívántam feladatomat a tapasztalat és vallásos érzelem által vezettetve megoldani. Tettem pedig ezt azért, hogy általa vallásos neve­lési ügyünknek szolgálatára álljak, mert a mai materiá­­lisztikus világban, a mai modern paedagogiai korban az oktatás és nevelés minden módozatait agyun vitat­ják, csak arról feledkeznek meg leginkább, a mi tulaj­donképpen minden oktatásnak és nevelésnek létalapja. Pedig, ha vallásos embereket sikerül nevelnünk, úgy minden bizonynyal jó, becsületes honfiakat és boldog, elégedett, müveit polgárokat is képezünk. Cselekedjünk első sorban a vallásért. Tegyünk úgy, mint azt szerény munkámban föl­mutattam; ha igy teszünk és csak ennyit cselekszünk is szent vallásunk érdekében : úgy minden bizonynyal megmutatjuk a gondjainkra bízott telkeknek azt az utat, mely őket örök boldogságra — égbe vezérli! Egyházas-Rádóc. Darab Lajos, ev. ref. k. tanító Püspöki látogatás az őrségi egyh. megyében. Lapunk 36. számában közöltük a programmot, mely szerint Főtiszt. Antal Gábor püspök ur az őrségi egyházmegyét meglátogatja. Az alábbiakban a látoga­tás lefolyásáról adunk számot, megjegyezvén, hogy

Next

/
Thumbnails
Contents