Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-09-03 / 36. szám
579 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 580 Sirkö felavatási beszéd. i Pápai/ Leánder lelkész sirhalma felett. .Rendkívüli alkalom hivott most ide minket e szentelt helyre, a holtak békés honába. Nem hoztunk most magunkkal uj koporsót, gyász énekünkbe nem vegyülnek árvák jajjai és mégis borongós érzés tölti el keblünket. A hálás kegyelet, a szent emlékezés, a tartozó tisztelet lerovása vezettek most ide, hogy felavassuk és az utódoknak átadjuk e sirkövet, mely Pápay Leándernek, a kamocsai református gyülekezet 25 évig volt lelkipásztorának sirhalmát megjelölni van hivatva. Egyszerű az emlék, mely dicsőült elődöm most téged képvisel. Igénytelen voltál te magad, nem voltak fellengős vágyaid; fejkövedet se jelemzi külső fény, drága csillogás. Mint hajdan Jézus „erszény nélkül, táska nélkül és saru nélkülu CLuk. XXII. 85.) kezdted meg lelkipásztori működésedet. 25 évig munkálkodtál változó időkben, különböző eszközökkel az ur szőlőjében és mégis a te koporsódnak egyetlen dísze kopott külsejű, de örök tar talmu bibliád vala. Erszény nélkül, táska nélkül és saru nélkül hagytad az élet nyomasztó goudjai között oszlopát vesztett bús özvegyed; örökségül hagytad reája a vallásos lélek ama biztató szózatát : Az ur gondot visel! Hatodik éve már, hogy szétszakadt a ti utatok. Te elmentél a te Uradhoz, hogy számot adj a te szolgálatod felől. Ő felvette botját, hogy nélküled és mégis veled folytassa e íöldön számára még kimért vándorlásának utait. Most is külső akadály miatt kénytelen vérző szível távol maradni ezen kegyeletes ünneplésünkről, de mint maga irá : lélekben itt van, a távolban velünk együtt imádkozik. Ne félj, mert én veled vagyok; meg ne rettenj, mert én vagyok a te istened! Értsd meg ez igéket, sze gény özvegy és bár könnyes szemekkel, de bízva menj előbb! „Sir az én lelkem és az én szemem könnyez“ (Jer. XIII: 17.) ha elgondolom, hogy a közpályák embereinek s különösen az ur mézeseinek és prófétáinak szerény körülményeik mellett is mennyi és minő méltatlan bántalmakkal kell megküzdeni. Bizony méltán kesereg a koronás zsoltáriró midőn a hitetlen világ fia gúnyolódására igy önti ki szive bánatát: „Könnyhullatásim én nékem, Kenyerem éjjel nappal! Midőn azt kérdik én tőlem: Hol Istened, kit vártál?“ De nem, ne legyünk igaztalanok! nEn lelkem mire csüggedsz el? Mit kesergesz ennyire ?“ Vajon ez a sirkő, mellyel ezen ároni csa’ád sirhalma most megjelöltetett, nem azzal biztat-e minket, hogy az igazak magva nem véssz ki e földről ?! Hiszen az özvegy áldozata mellett gyülekezetünk jobbjainak önkéntes filléreiből emeltetett ez emlék. A már rég begyepesedett sirt nem veszi-e most körül a tisztelők nagy száma, hogy felújítsa volt lelkipásztorának emlékét?! A nemesen érző szivek tiszteletben kívánják tartani azoknak sírhelyeit, kiket az ur rendelt nekik tanító mesterekül. Hivatali elődöm, dicsőült férfiú! ismerősök körébe jöttél te ide, híveid közül híveid közé. Ezen reátok nézve idegen földben nyugszanak már anyád, testvéred, egyetlen gyermeked és kiknek sirhalma felett oszlattad a bánat könnyeit. Ismerősid vagyunk majdnem mindannyian. Itt vannak egyházunk elöljárói, kikkel együtt kormányoztad gyülekezetünk hajóját, itt van egyházi énekkarunk, itt vannak sokan, a kiket te kereszteltél, sokan, a kiktől a házassági szent esküt felvevéd. Égi hazádból tekints alá és lásd meg a tiszteletnek és kegyeletnek ezen holtod után való megnyilatkozását. Most, midőn egyházunk nevében megkoszorúzom rideg fejköved, mely mindig melegen érző szivednek emlékjele, rövid fohászom ez: Áldásod szálljon vissza rád: Legyen boldog örök hazád! Ámen. Kamocsa, 1899. aug. 20-án. Boross Kálmán. Í Czeglédy Sándor IS49—1899. Ugyanazon nap estéjén (jul. 18), melyen a halál a pápai ref. gyülekezet érdemekben gazdag és ékesszavu prédikátorát elragadta, hunyt el váratlanul a mezőfőldi ref. lelkészi karnak egy rokonszenves, közbecsüléstől és szeretettől övezett tagja : Czeglédy Sándor, a falu- és szabadbattyáni egyesült egyház szelidlelkü pásztora. Elhunyt lelkésztársunkra ráillett a régi római költő jellemzése : „Integer vitae scelerisque purus.“ Minden izében valódi református lelkész. Egyszerű, igénytelen, talpig becsületes, a rábízott nyáj szellemi, erkölcsi és anyagi jóllétére buzgó szívvel, kötelességtudóan munkált, csendben, zaj és lárma nélkül. I)e hogy mily híven és áldásosán munkált, legszebben bizonyítja az az őszinte mély gyász, melybe elvesztése ■ miatt családján és barátjain kívül gyülekezete is merült. Bizonyítják azok a könnyek, melyek a gyászszertartás alatt még a gyülekezetebeli férfiak arcáin is bőven aláperegtek. Született az Istenben boldogult lelkipásztor 1849. aug. 4-én Hódmezővásárhelyen, néhai Czeglédy Ferenc és néhai Bach Mária iparos szülőktől. Gymnasiumi tanulmányait szülővárosa jóhirü főiskolájában végezte, a theologiát pedig a debreceni kollégiumban hallgatta. Melynek sikeres elvégzése után 1872-ben otthon, szülőföldjén, a már néhai Miklovicz Bálint oldala mellett kezdette meg lelkészi hivataloskodását. Itt két évig, majd Püspök-Ladányban egy évig működött mint segédlelkész. Majd odahagyván a tiszántúli kerületet, hozzánk Dunántúlra jött át s a mezőföldi egyházmegyébe kebelezett Közép-Puszta-Bogárdon 5 évig lelkésztanitóskodott. Rendes lelkészi állást nyert 1881-ben Nádasd-Ladányban, honnét 3 évi hű szolgálat után 1884-ben a falu- és szabad-battyáni egyesült egyház megtisztelő bizalma szólította el s e helyen működött általános tisztelet és szeretet között 15 éven át. Házassági szövetségid lépett 1881 szept. 19-én, Szőke Katalinnal, a kivel boldog házasságban töltött 18 évet, mely házasságból hét gyermekük született u. m.: Sándor, Margit, Pál, Gyula, András, Katalin és Ferenc,
