Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-01-22 / 4. szám

51

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

52

classikusabb példa a világon nincs, mint a mi múltúnkban az olyan sanyarú sorsú magyar tanárnak századok óta teljesített munkája ... A példákat keressük az ő munkájában, mert a magyar tanár századok óta össze tudta egyeztetni a tudomány és az iskola iránti kötelességét és lelkesedését. A tanárképzés reformjánál tehát különösen hangsúlyozni kell ezt a uem szervezeti, hauem szellemi reformot: az iskola szeretetének belenevelését a jövendő tanárokba; e szeretetnek át kell hatnia jobban az uj tanár nemzedéket, mint a hogy jelenleg történik, mert ettől függ a magyar közművelődés jövője.» Igazságok ezek, sajnos igazságok; igazabbak mint azok a nagyhangú frázisok, miket boldog boldogtalan világgá bocsát manapság az iskoláról és annak munkásairól. A ki csak egy kicsit gondolkozik, annak be kell látni, hogy a jó iskola a jó tanár. Szép és hasznos dolog az oktatásra, meg a nevelésre, ha az iskolai épület már külsejével is imponál, ha berendezése és felszerelése — a mint mondani szokták — a legkényesebb igényeket is kielégiti; azonban mindez csak forma, csak külső, az iskola lelke a tanár. Nem a magas falak teszik az iskolát nagygyá, azzá teszi igenis a tanárok munkája. Hogy ez a munka gyümölcsöző, eredményes legyen, arra nézve sokat tesz a tanár tudása, képzettsége. Csak az adhat tanítványainak tudományt, a kinek van miből adnia, a k: tud. A tudás azonban nem minden, sőt merem mondani^ hogy nem is fődolog, Van, a mi ennél is fontosabb s ez a hivatásszeretet, a mit Beöthy az iskola szeretetének mond. Az a kérdés: lehet-e erre tanitaui valakit ? Lehet, de az a négy-öt esztendő, a mit az egyetemen kellene töltenünk, erre édes kevés, a mai rendszer mellett nehezen is menne. Azon fordul meg az egész: hivatottságból, belső lelki szükségből lép-e valaki a tanári pályára vagy valami külső kényszer kergeti-e oda? Régen ez, legalább a protestáns iskoláknál kétséget nem szenvedett. Csak az lett tanár, a kiben igazi hivatás volt e magasztos és szép pályára. A protestáns iskolák szervezete nagyon is kedvezett e hivatás fölismerésére. Akkor aztán meg is volt a tanárokban az iskola szeretete, mert az avatatlanok távol maradtak. Akkor igazán szentély volt az iskola s a tanár, midőn annak kapuján belépett, érezte, hogy felelősségteljes munkát végez.

Az idők változtak! Ma a tanári állás is hivatal, mint teszem az adótárnokság, nem hivatás többé. Akár érez magában valaki hivatást, akár

nem, — tanár lesz, hiszen kecsegtetők a körülmények: az egyetemeken sok az ösztöudij, conditiót könnyebben kaphat, országszerte keresik a tanárt, ha úgy ahogy eltelnek az egyetemi évek, sokszor az sem szükséges, állást, tisztességes fizetést kap. Hogy az ilyenekben kevés a hivatásszeretet, az iskola szeretete, azt mondani is felesleges. Száraz, rideg hivatalnokok lesznek, kik feljárnak az iskolába, óráikat megtartják, mert hisz ellenőrzik őket; de idealismust, a mi azzal egy: hivatásszeretetet ne keressünk náluk. Még a kik hoznak is magukkal hivatásszeretetet a tanári kathedrára, az élet azokból is sokat kiöl. Az egyéni érdekek hajhászása, az élet nehézsége sokat változtat még a legideálisabb emberen is, ha látja, hogy merő hivatásszeretetből meg nem élhet. Lassanként, a többi tanár után ő is kezdi számitgatni, hogy mikor jut be a magasabb fizetési osztályba. Ez minden egyéb, csak nem hivatásszeretet, nem az iskola szeretete ... Állami iskolákban sokszor az igazgatók önkénykedése lohasztja a tanárban a hivatásszeretetet,— másnemű intézetekben meg az, hogy a vezetők és a tanári testület között gyakran nagy ür van. Yan még egy, a mi lényegesen befoly arra, hogy ha a tanárokban hiányzik a hivatásszeretet. Ez a nagyképűsködés, a stréberség dédelgetése az iskola falai között.

Hiba, roppant nagy hiba, hogy manapság egy tanár megítélésénél nem azt nézik, miként tölti be szerepét az iskolából, miként felel meg tauitói és nevelői növendékeivel szemben,

hauem inkáéi)1’ azt: miket irt már s minő szerepet visz az élet vásárjában. Szóval mindent néznek, csak azt legkevésbbó, a mi a legfontosabb egy tanárban. Nem csoda aztán, ha sokan minden áron irodalmi és társadalmi érdemeket iparkodnak szerezni, sokszor az iskola rovására. Ezt kell megszüntetni mindenek előtt. A tanár megítélésénél az legyen a fő: hogyan végzi iskolai dolgait, csak aztán jöjjön a többi! Hogy tehát hivatásszerető, az iskolának élő tanárok legyenek, első és fő kellék , hogy csak olyanok lépjenek e pályára, kik igazán szeretik e pályát s arra valók. Erre nézve jó példa a régi protestáns iskolák eljárása: már az iskolában, a gymnasiumban szemeljük ki azokat, akikben hivatást is rátermettséget veszünk észre a tanári pályára, ezeket aztán támogassuk mindeuképen: tanácscsal, a hol ut és mód kínálkozik rá, anyagi segítséghez is juttassuk.

A másik meg az, hogy a stréberséget, a nagy-