Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-08-27 / 35. szám

55 7

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

558

Megnyitó beszéd.

(A magyar ev. ref. tanit^k országos egyesületének 1899. aug. 22-én Komái ómban tartott nagy-gyűlésén elmondta Antal Gábor

ev. ref. püspök, nrűat a nagy-gyülés diszelnöke.)

M él yentiszte] t Közgyűlés!

Nagy örömömre szolgál, hogy az ev. ref. tanítók országos egyesületének közgyűlését itt városunk falai között, ev. ref. egyházunk tanácstermében üdvözölhetem s köszönetét mondhatok az egyesület vezetőségének azért, hogy hitrokoni szeretettől indíttatva, az egyesület ezen évi rendes közgyűlése helyének kijelölésénél tekintetbe vette a mi szives meghívásunkat és egyházunk kebelében határozta megtartani közérdeklődésre méltán számítható közgyűlését.

Ha valamely egyesület működése számíthat a közérdeklődésre, joggal igényelheti azt a tanítók egyesülete, nem csak azon oknál fogva, mivel mamár általánosan elismert igazság, hogy az államok és nemzetek fennállásának, haladásának, a népek nagy versenyében, a létért való közdelemben a győzelemnek legfőbb és legbiztosabb tényezője az általános szellemi és erkölcsi műveltség, melynek alapja a népiskolai tanítók okszerű, lelkiismeretes munkálkodásán nyugszik, hanem azért is, mert nincs olyan ügy, a mely a haza minden polgárárának, az egyház minden tagjának boldogulását, szerencséjét, társadalmi és családi viszonyait oly közvetlenül és mélyrehatóig érintené, mint az elemi tanítók kezébe letett népnevelésnek ügye. A mely népek ezen ügy fontosságát először ismerték fel, azok lettek az elsők a történelem színpadán a műveltség és hatalomban, és azok adtak irányt a korszellemnek értelmi erejük és erkölcsi sulyok által.

Ezért látjuk, hogy az újabb időben mind nagyobb gondot fordítanak az állam és társadalom a közmivelődés és oktatás ügyére, mindinkább elismerik azoknak érdemeit, a kik élet feladatukká az oktatás és nevelés különösen a népnevelés ügyének szolgálatát tették.

Alig is illethet meg valakit hűséges lelkiismeretes munkájáért inkább az elismerés, mint a néptanítót, a ki a leendő ember, a gyermek elméjébe az elemi ismeretek és erkölcsi elvek magvait elhinti, ott szelídséggel, szeretettel, gondossággal ápolja, gyakorlás és szoktatás által megszilárdítja, hogy reájok azután egyeseknél a magasabb, általában pedig a tudományos képzettség, a közjóiét, a társadalmi rend, a törvénytisztelet, a haza nagysága és virágzása, mint egyedül bisztos alapra építtessék. Méltán illeti meg az elemi nevelés hivatott és lelkiismeretes munkásait az elismerés, mert az ő munkájuk a nevelés nagy fontosságú ügyénél az alapvető legnehezebb munka.

Széles, erős és szilárd alapra lehet csak' nagy és biztos épület emelni. És ha az egész emberiség haladásának folyama feltarthatatlanul azon irányban tör, hogy eddigi kevés kiváltságos osztályok akarata helyett a sokaság, a tömeg akarata szabja meg a törvényt, alkotja meg az állami és társadalmi intézményeket, az ezen nagy átalakulással járó veszélyeket csak úgy előzhetjük meg és kerülhetjük ki, ha az ifjú nemzedéknek a legszélesebb körben minél jobb és okszerűbb értelmi és erkölcsi alapnevelést adunk, a melyre támaszkodva ellent tudjon állani későben az ámító és csalárd hitegetéseknek, saját önző szenvedélyeinek s az elfogultság sötét kisérteteinek. Az értelmi és erkölcsi okos és jó alapnevelés nagy részben képesíti is erre az embert. Mert általános tapasztalati igazság, hogy a mely tudományos ismeretek és erkölcsi elvek elménkbe és szivünkbe gyermekkorunkban bevésődtek, azokat megtartjuk ott életünk végéig, a mit pedig későbben tanultunk, annak nagyrésze elrepült, a mint vele folytonosan nem foglalkoztunk. Még azon események is a melyeken gyermekkorunkban keresztül mentünk, sokkal hivebben maradnak meg emlékezetünkben, mint azok, a melyek érettebb korunkban történtek meg velünk. Ezért nem lehet kétség a felöl, hogy a társadalmi jóllét nehéz munkájánál a szilárd alapvetést az elemi iskolai tanítók végzik.

Még kevésbbé lehet kétség az iránt, hogy az egyházi élet felvirágoztatásánál is a tanítók munkája az alapvető munka. A mi magyar ref. egyházunk elismerte ezt eleitől fogva, az egyházi törvényünkbe is felvett azon alapelvében, hogy az iskolák mindenestől az egyház testéhez tartoznak és hogy az iskolák az egyház veteményes kertjei. Nem is érhetné nagyobb veszedelem magyar reformált egyházunkat, mint ha sokan akadnának elemi iskolai tanítóink között olyanok, a kik az egyház ügyei iránt közönyösökké lennének, a kik az egyház sorsa, életviszonyai, virágzása iránt nem érdeklődnének, csak mint fizetett szolgák tennék meg kötelességüket, de nem élne kebelükben a lelkesedés, a buzgóság az egyházi élet előmozdítása és felvirágoztatása iránt. Nem is hiszem, hogy jöhessen olyan idő, olyan kor, a midőn a mi ev. ref. egyházunk tanítóinak nagy vagy csak jelentékeny része is azon sajnálatos álláspontra helyezkednék, a miről haliánk néha panaszokat szórványosan felhangzani, hogy azok nem törődnek az egyházzal és annak ügyeivel, idegenekként viselkednek azokkal szemben, sőt néha annak ellenségéül mutatják magukat. Igazolatlan is volna az ilyen álláspont éppen e mi niegyar ref. egyházunkkal szemben már csak azért is, mert a mi egyházunk a szabad vizsgálódást vallván elvéül, a tanításban is több szabadságot ad a tani tónak, mint bármely más iskolafentartó, a mellett egyházunknak önkormányzati szervezete lévén, egyénileg sem köti le úgy a tanítót, mint a többi iskolafentartók. Egyházunknak szabad szelleme, nevelő édes anyánk iránt tartozó köteles hűség, az a jelentékeny és fontos szerep, a mit ev. ref. egyházunk a magyar haza, a magyar nemzet ügyének szolgálatában betölt : mindnyájónknak, a kik ezen ref. egyházban születtünk és tanaiban neveltettünk, elutasithatlan kötelességünkké teszi, hogy a jó édes anyához lelkesedéssel ragaszkodjunk, s mennyivel inkább kötelessége ez egyházunk tanítóinak, a kikre legdrágább kincsünknek, egyházunk serdülő tagjainak, jövője reményeinek nevelését bizzuk. Erkölcsi lehetetlenségnek tartom, hogy azon ev. ref. tanítók, a kikben a lelkiismeret, az erkölcsi önérzet és a kötelességérzet él, meg ne hallják a jó édes anyának