Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-05-21 / 21. szám

325 vatalnoki karban, a kereskedelmi, közlekedési stb. in­tézéséiben ! ! Oly szép, oly hálás itt is a tenni, alkotni valé, mely mind két részre egyaránt, kivétel nélkül vár. Ki­válogatni, kiszemelgetni a tehetségesebb tanulókat, a kikben meg van a siker biztos feltétele, a képesség, s a jellem, buzdítani, irányítani őket, a szülőket azok ta­níttatására, kieszközölni, ha szegényebbek lennének, megélhetésüket, fentarthatásukat, áltáljában szivvel, lé­lekkel oda hatni, hogy az arra valók ott érvényesítsék hazájuk, vallásuk iránti szolgálataikkal képességüket, a hol értelmi, erkölcsi kiválóságuknál fogva sokkal töb­bet használhatnak a közérdeknek, mint odahaza sok­szor csak is a puszta napszám eszközeivel ! Hiszen ha a közpályákról nem szólunk is, ma­holnap nincs papunk, tanítónk elég! Franciaországba már az elemi iskolákban rá teszi az egyház a kezét a szegény szülők gyermekeire, akár van bennük képesség, akár nincs s nevel: taníttatja magának szolgáiul, ná­lunk legalább a jókat, a kiválókat buzdítsuk, lelkesít­sük, biztassuk e pályákra. A kié az iskola, a tudomány, a tekintély, a mi­­velődés nagy horderejű tényei, eszközei, azé a jövő. Mi még csak kezdetén vagyunk a mivelődés, a tökéle­tesedés nagy harcának ! Hol más nemzetek már világra szóló épületeket emeltek a mivelődés cultusának, ne­künk még csak szerény hajlékaink vannak, melyeket itt-ott még tatarozgatni, tetőzgetni is kell, s már a kezdetén az első lépéseknél elmaradjunk, megelőzzenek mások, a kikről azt hittük, hogy nem is versenyképe­sek, utol sem érhetnek, csak messziről kisérhetnek ben­nünket ! Legyenek azért még egyszer üdvözölve a hű mun­katársak. A múltakban nem csak vallásunk tanainak tiszta, meggyőző erejével hatottunk, hódítottunk, ha­nem a felvilágosodás, a tudomány azon szellemével is, mely ott falusi egyszerű elemi iskoláinkban lángra gyújtva, felsőbb iskoláinkban égve, messze világolva, nem csak mireánk vetette áldó varázsa fényét, hanem bevi­lágította a setétség helyeit is, vonzva, oszlatva azokat. Már a múltban is tanintézeteinkből, iskoláinkból ki vi­lágló, kisugárzó fény, melynek lángragyujtói, istápolói első sorban tanítóink valának, dicsfénynyel köritette, kiemelkedővé tette a többiek sorában felekezetűnket. Ma is a protestantismus ős ereje, miveltségben, tudo­mányosságban terjeszkedő gyökérzete s az abból fakadt, az abból táplálkozó életerő csodákat teremt, messze fe­lülmúlja, megelőzi a más felekezetek lassú tevékenysé­­gét, mesterségesen visszafojtott, már tanainál fogva sem életképes szellemi és anyagi életét. Csak hazánkban lenne ez másként ? Csak mi lennénk a kivétel az egye­temes, az általános szabály, a szemmel látható törvény alól? Fel-fel a munkára, pótoljuk a mulasztásokat, sze­rezzük vissza az elvesztett positiót, sőt haladjuk meg azt: közös erővel, egyetértő, kitartó, soha nem lankadó tevékenységgel ! Patay Károly. Észrevételek. 1. Midőn e lapok hasábjain a lelkész és tanító kö­zötti viszonyról szólva, a lelkész paedagogiai szakképzett­ségénél többre tettem a tanítókét, határozott meggyőző­désemet követtem. Kifejtettem, hogy ngy a lelkészi, mint a tanitói pálya, teljesen igénybe veszi az egyént. Mind­kettő bár némileg rokon, de külön természetű tudást ki­van, mert mindkettő külön és önálló hivatás. Az képte­lenség, hogy valaki, egy és ugyanazon időben elméletileg és gyakorlatilag mindkét pályára, azokhoz méltóan úgy’ elkészülhessen mint az, a ki csak az egyikre készül. Tgy van ez a gyakorlatban is. Megvagyon írva : „senki sem szolgálhat két urnák 1“ Ez olyan igazság, mel) et C=ukás tiszteletei ur akkor, mikor síkra szállt annak a felfogás­nak védelmére, hogy a lelkész paedagogiai tekintetben külömb szakember a tanítónál, figyelmen kívül hagyott. Mint minden szakképzettség, úgy a paedagogiai szak­­képzettség is olyan privilégium, melyet csak speciális szakiskola adhat, mert ha a szakképzettség bárhol is meg­szerezhető volna, semmiféle szakiskolára se volna szükség. Elismerem azonban, hogy a rátermettség folytán szakis­kola nélkül is szakképzetté lehet kivételesen az egyén s miut ilyen kitűnő eredményt érhet el. Sohse kívántam, hogy a lelkész bálványaként álljon az iskolában, mert mindig elismertem, hogy univerzális nagy képzettségénél fogva, bármikor meggyőződést szerez­het az iskola szellemi színvonaláról a nélkül, hogy ezért az iskola szakszerű dolgaiba kellene avatkoznia. És ez a felügyelet és ellenőrzés jogához, szerény véleményem szerint, teljesen elég. A bölcs zsinati atyáknak aligha volt az a gondolat­­juk, hogy a lelkész a felügyelet és ellenőrzés jogával bele avatkozzék az iskolai nevelés és tanítás mikéntjébe. Töb­bet moudok : ők se tekintették a lelkészeket teljesen szak­képzett tauitókuak, mert ha azoknak tekintették volna, nem alkották volna meg az egyh. törvény 447 és 450 §-át, pedig nagynevű s nagytudomáuyu lelkészek is voltak közöttük. A miket felhoz a lelkész tanügyi szakképzettségé­nek bizonyítására, azok az én felfogásom mellett bizonyí­tanak. Állítsuk csak egymásmellé a két felfogás indokait. A theológus gyak. iskolába jár, meghallgatja a kon­­firmándusok tanítását, tanulja megismerni az iskolát, ta­nulja stúdiumait a lelkészi pályára, előadásra jár, alap­vizsgára készül, alapvizsgát tesz, colloqual a paedagogiá­­ból, prédikációkat ir és tanul, közbe-közbe legációba megy, majd kápláni vizsgát tesz, mert lelkész, nem pedig tanító akar lenni. A tanítójelölt kizárólag a tanitói pályára készül annyi időn át, mint a lelkész a lelkészi és tanitói szakképzett­ségre. A képezdében szakszerű elméleti és gyakorlati kép­zést nyer, hallgatja a miuta-tanitót 3 annak útmutatása nyomán maga is tanít majdnem folytonosan. Nem termé­szetes dolog é, hogy a szó valódi értelmében az utóbbi a szakképzett ? ! A káplántanitó tanítósága alatt prédikál, bibliát ma­gyaráz, keresztel, úrvacsorát oszty esket, temet. Készülnie kell mint uj embernek minden esetre, ezeken felül tanul a papi vizsgára, mert lelkész és nem tanító akar lenni. A tanító ekkor már kizárólag az iskolának élhet s 21* DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 326

Next

/
Thumbnails
Contents