Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-05-14 / 20. szám

311 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 312 a sok könyvet, ha csak a por lepi, azt felelte: hát ha egyszer az egyházmegye is, meg a lelkész ur is mindig macerálja az embert, hogy tanitson a tanterv szerint! Itt történt meg az is, hogy midőn a lelkész egy iskolaszéki taggal bement az iskolába s az azt kérdezte a lelkésztől: mi a mi kötelességünk itt? S midőn a lel­kész azt mondá, hegy a többi között az, hogy meghall­gassuk, miként tanit a tanító úr, a tanító közbe szólt: a mikénthez önöknek semmi közük! Ugyanitt történt meg az is, hogy a midőn a múlt évben a körlelkész és körtanitó egyik gyermekhez kér­dést intézett, a helyi tanító egész ingerülten rájuk tá­madt, hogy ha itt kérdezgetni akarnak, akkor én itt ha­ggom őket! Megtekintettem a harmadik gyülekezet iskoláját* Itt bizony a tanító a helyi lelkész előtt és előttem nyil­­lan kijelentette, hogy ö hozzá a lelkésznek csak mint kántorhoz van köze, de mint tanítóhoz nincs, mert mint tani tónak csak a tanfelügyelő áll fölötte. Majd máskor meg, midőn a valláserkölcsi nevelés fontosságát fejte­gettem előtte, ő ezzel szemben azt bizonyítgatta, hogy az életben az emberen a logarithmus többet segít, mint az Isten! Eljutottam a negyedik gyülekezetbe, a hol már két évvel ezelőtt az évzáró vizsgán annak voltam szem­tanúja, hogy a felső 4 osztályban nem tudta egy gyer­mek sem, hogy ki volt az a Kálvin, mert egész éven át nem tanulták. S a tanító ennek mentségére azt hozta fel, hogy nem volt rá idő. És ez az iskola ev. ref. fe­lekezeti iskola. Itt történt meg a múlt évben az a nem közönséges eset is, hogy az esperesi egyház látogatás al­kalmával, bár volt értesítve a tanító, hogy az iskola is meg lesz tekintve, mégis midőn az egyházlátogatás meg­érkezett s ő ezt észrevette, 3/410 órakor elbocsálotta a gyermekeket. Ugyanitt történt az, hogy körlátogatásom előtt pár nappal a kir. tanfelügyelő az iskolát meglá­togatta. Midőn a helyi lelkészszel az iskolából kijött, a lelkész a tanítót hívta magukkal egy kis eszmecse­rére a népnevelésről. A tanító erre azt mondja : szíve­sen átmegyek, ha a t. tanfelügyelő ur érti a kalábert, mert szükségem volna egy kis m. kir. pénzre. Erre a tanfelügyelő, az ő szokott szerénységével csak annyit mon­dott : én a tanügy embere vagyok, kártyához nem értek. Ugyebár különös dolgok ezek ! S hallom, a mint mondják többen : miért ezeket a részleteket itt fölem­líteni ! Miért ? Hát kérem nevezzük a gyermeket ne­véről s bontsuk ki a sebet egészen, mely égeti, sor­vasztja anyaszentegyházunk testét, hogy tudjuk radiká­lisan gyógyítani. Mert a ki még az ilyen jelenségeket is összedugott kézzel nézi, az nagyobb bűnös, mint a ki azokat elkövette *), Hát a mostanában emlegetett lelkész és tanitó kö­zötti viszony, milyen ezekben a gyülekezetekben ? Kettő­ben látszólag tűrhető, mert a lelkészek a békesség kedvéért mindent elhallgatnak és elnéznek. A másik kettőben azonban, a hol a lelkészek észre merik venni a hiá­*) Teljesen egy véleményen vagyok e részben a cikkíró­val. Ennek a gondolkozásnak uralomra kell jutni. Szerk. nyokat, sőt talán még azok orvoslására a tanitó figyel­mét négy szem közt fel is hÍvják, ott a kettő közötti viszonyról jobb nem is beszélni. Most azonban azt kérdezem, hogy melyik lelkész tesz helyesebben, az-e a melyik a békességért mindent elnéz, vagy az a melyik a békesség árán is teljesiti kö­telességét ? Melyik használ többet, s melyik munkálja inkább az anyaszentegyház fejlődését ? Én kalapot emelek a szakképzett, helyes nevelési irányban mozgó s e mellet kötelességét, hivatását lel­kiismeretesen teljesítő tanitó előtt s hála Isten ezt te­hetem is, mert ismerek ilyeneket is szép számmal, eze­ket tisztelem s lelkemből becsülöm ; de a kik kényelem­szeretetükkel egy egész nemzedéket tesznek tönkre; a kik nem akarnak ismerni semmiféle felsőbbséget, a kik nem azt ismerik főkötelességüknek, hogy ref. egyhá­­zias nevelést adjanak növendékeiknek : azokat csak sze­rencsétlenségnek tartom anyaszentegyházunkra nézve. Végül, a mi Végh Istvánnak azon véleményét il­leti, hogy a lelkésznek nem volna meg tanitói szakkép­zettsége ; ezt a gondolatot már magában véve is oly komikusnak tartom, hogy szinte nevetni tudnék rajta, ha nem egyik szomorú jele volna ez is, a tanítók mai gondolkozásmódjának. Hiszen a lelkésznek már a neve is lelkitanitó, ő is tanit. oktat, nevel s neki is az a módszertana s paedagogiai irányelve van, mint a jó ta­nítónak. Sőt meg van neki a káplánsága alatt éveken át szorgalommal, kitartással szerzett iskolai gyakorlata is. Hiszen a lelkészi és tanitói hivatal, mondhatnám olyan, mint két összenőtt ikertestvér, melyekhez ugyan­azon irányú szakképzettség kívántatik, mégis azzal a külömbséggel, hogy az egyiké kisebb méretben mozog, a másiké mondjuk - — a népnevelésben — universális, mert felöleli az iskolait is. S hivatása lévén a lelkész­nek a tanítás, hogy teheti fel VéghI. a lelkészről azt, hogy fejlődő elméleti és gyakorlati paedagogiai ismere­teknek ne volna birtokában ? Ha a kir. tanfelügyelők egy jó részének szakkép­zettségét vonnák a tanítók kétségbe, a kik mint tud­juk jogászokból s nem ritkán tekintélyes földbirtoko­sokból kerültek ki s a gyakorlati tanítás titkait csak könyvekből ismerik : azt érteném. De mikor a lelkész­nek paedagogiai szakképzettségét tagadják s Végh I. annyira elhagyja magát ragadtatni, hogy azoknak a népiskolai dolgokba való beavatkozását jogtalan és eset­leg károsnak mondja: ezt az idők szomorú jelének látom. Teljesítse mindenki kötelességét s béke lesz velünk! Bállá Endre. Márcza. Esketési beszéd. Barkóczi Szmodis Kálmán kir. posta és távírda tanácsos és Hetesi Gyöngyike esküvőjén. (1899 márcz 21.) Keresztyén Testvéreim! Életünk, törekvésünk végczélja kizárólag a boldog­ság. Ezt keresi a gyermek játékainál, ezt az ifjú ábránd­jainál, ezt a tettek embere küzdelmeinél.

Next

/
Thumbnails
Contents