Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-05-07 / 19. szám

293

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

294

hogy mi lenne tanácsosabb ? Gyülekezeteinkben általánosan bevett és régi gyakorlat által szentesített szokás az egyházi adó legnagyobb részének terményekben való lerovása; e szokásnak gyökeres megváltoztatása alig volna keresztülvihető nagyobb rázkódtatások nélkül. Továbbá, ha készpénzzel fizettetnék az egyházi adó, nehezebb lenne annak beszedése s a hátralékok is nagyob mértékben felszaporodnának. A ki ismeri népünket, az tudja, mennyire fázik a készpénzfizetéstől. Akárhányszor megtörténik egyházamban is, hogy egyik-másik családfő 1QÜ—125—150 kilogr, gabona tartozását készséggel beszolgáltatja az egyház magtárába, mig 32— 40—4b krnyi személypénzével nem egyszer hátralékban marad. Én azért falusi egyházainkban a régi gyakorlatot fenntartandónak vélem, de szükségesnek tartom, hogy a szokásos űrmértékűk (mérő, mérce, papmérce stb.) használatát felsőbb egyházi rendelet tiltsa be, s az úgynevezett „lélekbuza“ mindenütt súly (kilogr.) szerint fizettessék. Ez által nem csak a számadás és ellenőrzés lesz, könnyebb, de lassanként elmarad a fizetésből a „rost adja“ is s megszűnik ama nagy aránytalanság, hogy még egy buzgó egyháztag 1 mérce gabonája 23 kgrammot, a másik kancsal-szemü atyafié már csak 16 kgrammot nyom a mérlegen; mert akár jobb, akár rosszabb a gabona : 25 kilogr. mindig 25 kilogr.

De áttérek már e kérdés érdemleges részére, hogy t. i. miként lehetne adózási rendszerünket igazságosabbá, a méltányosságnak megfelőbbé tenni; mert hogy erre nézve eljött a teljes idő, — hogy szegényebb hitsorsosaink terhein könnyifcni kell — abban senkisem kételkedik.

Az egyházi adó egyházi törvényeink szerint kétféle u. m. rendes és rendkívüli. A rendes egyházi adót legtöbb egyházunkban pár- vagy lélekszám szerint kevés külömbséggel egyformán fizeti szegény és gazdag. E tarthatatlan állapoton javítani kell s erre vonatkozó javaslatom a következő :

A rendes egyházi adó igazságosabb alapra helyezése céljából a gyülekezetek tagjai 4 osztályba sorozhatnának. Első osztályba tartoznának a földmives gazdák vagy birtokosok, kik legkevesebb 1/s telek ingatlannal bírnak; ezek fizetnének minden, az úri szent vacsorában már részesült családtag után bizonyos menynyiségü gabonát és személy- vagy lélekpénzt egyenlő arányban- a második osztályba soroztatnának a kisbirtokosok, kik lakházon kívül egy-két hold szántóföld tulajdonosai; ezek is fizetnék az első osztályba sorozottakra kirótt gabonát, de csak a családfők után, a családtagoktól itt csak lélekpénz fizettetnék ; - - a harmadik osztályba vétetnének a házas-zsellérek vagy kis házasok, a negyedikbe végül a bérházban lakók vagy napszámosok. Ezen utolsó két osztály gabonát nem fizetne, csak is lélekpénzt a 12 évnél idősebb családtagok után és pedig a III. osztályban magasabb adókulcs szerint, mint a IV-dikben. E tervezet szerint eléretnék az, hogy gabonát csak azon egyháztag fizetne, kinek az saját földjén terem ; ellenben fölmentetnének a gabonafizetés alól azok, a kik — mint részes aratók — jó, ha annyit keresnek, a mennyi elég maguk és Övéik táplálására, s a kik bizonyára joggal emelnek szót ittamott az egyházi adó igazságtalan kirovása ellen.

De — kérdezhetik többen a t. olvasók közül — hát az nem igazságtalanság, hogy egy osztályba soroztassék minden földbirtokos gazda, ugyanazon adófizetési kötelezettséggel ? Hogyan érvényesül igy az elv : „a kinek több adatott, több is kívántatik tőle?!“ Hiszen ezen osztályozás mellett sokszor megtörténik, hogy több rendes egyházi adót fizetem! az 1fs telkes, mint az egy vagy több szessziós gazda ! Bizonyára jogos ez ellenvetés; de az is bizonyos, hogy az egyházi adóügy rendezésének ez a legnehezebb része. Megvallom, sokszor gondolkodtam már e kérdés felől, de végre mindig csak az előadott eredményre jutottam. Meggyőződésemre a következő indokok vezettek :

Az egyházi adónak egészen a birtok-viszonyoknak megfelelő alapra helyezése csak akkor lenne keresztülvihető, ha az az állami adó arányában számíttatnék s készpénzben lenne levonandó. De én — mint jeleztem — ajánlatosabbnak, helyesebbnek vélem a régi gyakorlat fentartását, hogy t. i. az egyházi adó továbbra is terményben és pénzben fizettessék. Ha pedig ezt a gyakorlatot meghagyjuk, csak úgy lehetünk igazságosak az egyházi adó kirovásánál, ha annyi osztályt állítunk föl, a mennyi külömbség van gyülekezetünk adóköteles tagjai között a birtokviszonyok tekintetében. E szerint más fizetési osztályba tartoznék Pál, mert egy holdnyi földdel nagyobb a birtoka, mint Péteré; más osztályba János, mert ezé ismét több egykét holddal, mint Pálé stb. Ez eljárás pedig nézetem szerbit mig szerfölött megnehezítené adókezelésünket, addig másrészről adófizető híveink között is nagyobb fokú elégedetlenséget támaszthatna. Szinte bizonyos, hogy az ilyenforma érvelés : „nem jár az én birtokom a templomba,“ mely most csak szórványosan hallható — általánossá lenne s egyházunk vagyonosabb tagjainál élénk visszhangra találna.

Továbbá nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény, hogy a gyülekezet minden tagja egyformán részesül az egyház áldásaiban, a kegy-eszközökben, — templom, iskola, temető használatában, ugyanazon jogokat gyakorolja az egyház kormányzásában, ennélfogya nem egészen jogtalan az a követelés, hogy a méltányosság bizonyos korlátái között mindenki egyenlő arányban járuljon azon szükségletek fedezéséhez, melyek az egyházi élet rendes menetét biztosítják. Az általam javasolt osztályozás pedig — hitem szerint — a méltányosság e korlátáit nem nélkülözi.

De mindenek fölött azért vélem szükségesnek, hogy az osztálybasorozás mellett is legalább a földbirtokos gazdák ugyanazon arányban járuljanak az egyház fentartásához, hogy a gyülekezeti életben egyenlőnek érezze magát a szegényebb a gazdaggal. Lehet, hogy tévedek, de megszívlelendőnek tartom ez indokot. Tudjuk, hogy a magyar földmives gazda a legnagyobb aristokrata a világon, ki gazdagságának megfelelő súlyt követel szavának, lenézi, ha lehet — elnyomja a kisebbeket. Az esetben, ha az egyházi adókérdés birtok-19*