Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-04-30 / 18. szám
275 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 276 den kis helyen, természetesen csak szánalomra méltóan összeszoritva férhet el. Pedig hát a tankönyvnek nem szabad hosszúnak lenni, mert hisz a konfirmációi előkészítésre szánt idő összesen 5—6 hét! Aztán még azt is nagyon hangoztatják, hogy «könnyű» legyen a tankönyv; a nehéz tételek nem gyermeknek valók. És a könnyűségre való nagy igyekezet mellőzteti velük az alaptételeket, a hit osziopait. így aztán olyan tankönyvet készítenek a melyről elmondhatják, mikor a gyermekeknek átnyújtják: «nesze semmi, fogd meg jól!» A minden áron való újítás és bölcselkedés helyett okosan tesszük, ha megmaradunk annál az anyagnál, a minek szükséges és üdvös voltát századok próbája igazolta. Ha az apostoli hitformát olyan fontosnak ismerjük el, hogy ennek elmondását a konfirmálás alkalmával el nem engedjük: nem természetes-e, hogy oktatásunk,, közben ennek teljes megvilágositására törekedjünk ? Tehát, hogy ez legyen a vezető mondandóinkban?! Adjuk hát előzőleg a vallás fogalmát; azután az apostoli hitforma végig tárgyalása mellett szóljunk az Atya, Fiú és Szent-Lélek Istenről, az anyaszentegyházról s az ez által nekünk nyújtott kegyelmi eszközökről; végül pedig azokról a különbségekre!, a mik vaunak közöttünk és azok között a felekezetek között, a melyek közt élünk. E legutolsó részben aztán egészen természetesen előkerülnek egyházalkotmányuuk és istenitiszteletünk berendezése. Hogy az apostoli hitformát vegyük alapul, ezt sürgeti népünk konservativ természete, valamint az is, hogy így közelebb maradhatunk a heidelbergi kátéhoz, melynek templomainkban való magyarázását egyházkerületünk újabban megint elrendelte. Mintegy szemmel látható igazolásául annak, hogy a mit tanítunk, valósággal a bibliából veszszük, igen szükséges az egyes íantétel éknél a legmegfelelőbb bibliai helynek, esetleg kettőnek, háromnak idézése s a mennyiben a növendékek tehetsége engedi, megtanítása. Megannyi fegyverek ezek; jó, ha kéznél vannak; jó nem csak az önmagunkkal, de a világgal vívandó harcban is. Azonban meg ne tévedjünk: a sok bizonyitgatás inkább káros, mint hasznos, A nehezebbeknek látszó hittételek s az ezek alapjául szolgáló bibliai helyek felvételét és megmagyarázását föltétlenül szükségessé teszik ünnepi dicséreteink. Gondoljunk csak p. o. az olyan gyakran énekelt 22. dicséretre; ennek 2. és B. versében ezt olvassuk: «örök váltságot talált, isteni erejével, hathatós érdemével, Nekünk megigazulást, erkölcsi magjobbulást, Istennel békességet — szerzett.» Vagy tessék csak olvasni a dicséretek közül a 11-nek 1, 2, a 18: 1, a 20: 3, a 23: 1,4, az 51: 1 — 3, az 56: 1, 2, az 57: 2, az 59: 2. versét és a katechismusi énekeket! Kétségtelen, hogy ezek mind csak kellő összefüggő magyarázat mellett érthetők meg. Ha nem akarjuk, hogy híveink ünnepi lelkes éneklése csak zengő érc és pengő cimbalom szava legyen: nem szabad mellőznünk a hit alaptételeit; illetőleg nem szabad ezekkel o-ly szűkkeblűén elbánni, hogy alig jusson nekik hely a konfirmációi kátéban. A jelzett szűkkeblű eljárás vezetett már is oda, hogy itt már elhalványult, amott meg erősen kezd halványulni a felekezeti hittudat s terjed a közöny, mely előtt minden vallás egyformán jó; vagy ha úgy tetszik, egyikre sincs szükség. ("Folyt, köv.) íjgyíjázi élet. I. Lelkészbeiktatás Nagy-Megyeren. Megható ünnepélyt tartott a nagy-megyeri ev. ref. gyülekezet, március hó 19-én, azon alkalomból, midőn uj lelkipásztora, tiszt. Fekecs Sándor ur, kit nagy lelkesedéssel és egyetértéssel választott meg, lelkészi hivatalát elfoglalta, illetőleg abba beiktattatott. Nyolc lelkésztársától kisérve, egyházmegyénk érdemes főjegyzője, mint iktató lelkész vezetése mellett jelent meg az uj lelkész az Urnák házában, mely zsúfolásig megtelt az őt szerető hívekkel, nagyszámú izraelita és róm. kath. atyánkfiaival. A i?35-ik dicséret 9. versének elhangzása után a díszes térítővel leteritett urasztalához állottak a beiktató lelkész nagytiszt. Tóth Kálmán ur és az uj lelkész ; a beiktató lelkész, a megyeri gyülekezet és mindnyájunk előtt már ismert ékesszólásával remek beszédet mondott; minden szem rajta csüngött, midőn szép hanghordozással és szent lelkesedéssel hirdette, hogy hitvallásunk szerint a ref. lelkipásztor nem ura gyülekezetének, nem egy kiváltságos személy, a ki mindenek felett áll és parancsol földi és mennyei dolgokban, hanem pásztora tartozik lenni annak, ki az ő nyáját sem jó, sem rossz napokban el nem hagyja és az ő állása, hivatala akkor lesz igazán díszes és tiszteletre méltó ha azt úgy életével, példaadásával, mint buzgó igehirdetésével ő maga teszi azzá. Mézédességü s minden lelkeket foglyul ejtő szavakkal rajzolta nemes hivatását a lelkipásztornak, mely minden kivével szemben kezdődik a bölcsőnél s végződik a koporsónál, nem végződik, hanem még ott is, a gyászbaborultak vigasztalására hirdetni kell neki hivő lélekkel az örök élet és halhatatlanságnak fenséges és szent tudományát. A ki jelen volt az ünnepélyen láthatta és nagy lelki örömmel tapasztalhatta, mily nagy ereje van az igének még ma is; különösen akkor, ha az, a ki azt hirdeti, meg van áldva Istentől a szent lelkesedés és buzgóság mellett oly szép szónoki talentummal is, mint a beiktató lelkész. A beiktató beszéd és egy énekvers elhangzása után fellépett az uj lelkész a kathedrába, hogy megkezdje az igehirdetést uj gyülekezetében és hirdesse azt mind alkalmas, mind alkalmatlan időben; tekintve azt, hogy ö nem rég működött e gyülekezetben mint
