Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-01-01 / 1. szám
15 DUNÁNTÚL I PK.OT.EbTA NS LaP. 13 szét bűbájosságát, azét a természetéi melyet csak dohos könyvekből ismer. A nép történetét megírhatja szoba-todés, megírhatja könyvmoly, de olyan lesz a könyve, mint a tájkép, mely fotográfia után készült. Minden ott lesz, csak az élet lehellete nem árad szét rajta. Benedek megirt egy hatalmas történeti munkát, mely az adatok, a forrásmunkák szilárd alapján épült fel. Csak hogy ő nem kürtöli jegyzetekben és a könyv utolsó lapjaira nyomtatott jegyzékben, hogy ime, milyen rengeteg munkát végzett, hogy ennyi és ennyi dohos könyv szagát és porát szívta tüdejébe. Csak itt-ott — szerényen a szöveg sorai közé húzódva — ötlik fel egy-egy könyv cime, egy-egy szerző neve, de annál jobban és meggyőzőbben hirdeti maga a munka, hogy nagy fáradság és kitartó szorgalom gyümölcse. Az egész munkán végighúzódik a szerző meggyőződése és bizonyítása, hogy a népjellem legszembetűnőbb karakterisztikuma: a földhöz való ragaszkodás, a földnek rajongó szeretete. Megmutatja, hogy a nagy parasztforradalmaknak legtitkosabb, eddig kevés figyelemre méltatott oka éppen ebben a szenvedélyes, szinte őrjöngő szeretetben rejlik. Az elnyomások, üldözések csak alkalmak voltak e szenvedély kitörésére. Lángra gyújtották a néplélekben a felgyülemlett parazsat. Az urat, a nemest nem azért gyilkolta halomra, mert elnyomta, mert rosszul bánt vele, hanem mert övé volt a föld, a drága, imádott föld. A dűlő, őrjöngő tömegek nem vérre szomjaztak, hanem földre, a kisdedeket, asszonyokat gyilkoló hordák nem húsra éheztek, hanem földre. Benedeknek ez a feltogása egészen uj világot vet a népmozgalmakra, a nép-történet nem^egy sötét foltját enyhíti meg, nem egy eddig zavarosnak látszott tényt értet meg, és a nép ezeréves törekvéseit, vágyait — a korszakok szerint való megnyilatkozásának különfélesége mellett is — egységeseknek tönteti fel. És ime Benedek, ki nem bizonyíthatja pecsétes írással, hogy ő történetírói szakember, olyan históriával lepte meg a közönséget, mely felfogásban egyéni és egységes, és a mely nem laposodik el a tények tömkelegében, mert adatai határozott szempont kürül jegecednek szilárddá . . . Benedek szive mely olyan bensőségessé, olyan gyöngéddé, olyan meghatóvá teszi „Testamentum“-ját, bizony-bizony- történeti munkájában is felénk árasztja melegét. Háborog, ha a szegény, ügyefogyott nép elnyomását írja, elérzékenyül, ha béketürését, megadását festi és harag, méltatlankodás tölti el, ha az elnyomók, gőgös urak lelketlenségét beszéli el. . . . És ez érzések váltakozása szerint módosul stílusa is. Ember szól e könyvben emberhez, hogy hasson rá, hogy hullámoztassa érzéseit, életre keltse szunnyadó gondolatait, de becsületes ember, ki nem akarja a tisztán látó szemet elkápráztatni. Józan Ítéletének súlya alatt a népnek nem egy bálványa omlik le a porba. Köztük a nagy Dózsa. — Pszikhológiai elemzéssel és tények egybevetésével szétoszlatja a nimbuszt, melylyel a népfelfogás és hagyomány körülsugározza és a hogy lehull róla az ékes lepel, egyszerre ott áll előttünk durva köznemesi ruhában, a mint sóvárogva néz az urak kincse felé, mint ifjú korában, mikor több medgyesi embert kirabolt és belátunk a leikébe, melyet nem a nép szeretete hevít, hanem az országos rablásra való kilátás . . . Alakjaira egy-egy jellemző tettük feltüntetésével, egy-egv régi anekdóta felemlitésével, egy-egy kijelentésük idézésével, régi krónikás megjegyzésével olyon éles világot vet, hogy szinte plasztikusan domborodnak ki előttünk. Sohasem elvontak, mint az adatokkal dobálódzó, tényekkel duskálódó művészietlen történettudósok királyai, vezérei, politikusai. Éllő, húsból és vérből való emberek. Es úgy, a mint az egyes alakokat, úgy jellemzi meg a korokat is. Az élőket tettekben, a korokat hangulataikban, jellemző mozgalmaikban. Mint művészember, emberben és korban meglátja a lényegest, az egyénit.ő, megkülönböztető vonásokat. így történik, hogy a hatalmas kötet tartalma nem fut emlékezetünkben zavarosan össze ; a lényegesnek kiválasztása, ügyes csoportosítása az egészet könnyen áttekinthetővé teszi, képek, korok, emberek úgy illeszkednek a munka keretébe, hogy látjuk a szálakat, melyek egymáshoz fűzik őket, mert történetíró Benedek, ki ismeri a kompozíció titkát. A munka nyelve az iró Benedeké, az a magyaros, az a tiszta és zengzetes. Kezdettől fogva nagy örömmel hallottuk Benedek vállalkozásának hírét és most, hogy a hatalmas munka első fele készen fekszik előttünk, még nagyobbal várjuk befejező részét, mely a nép jelenével fog bennünket megismertetni. Annak a népnek jelenével, melynek véréből való vér ő is, melyet úgy ismer, mint másvalaki az országban alig. r— Ijivatalcs rész. Pályázat missziói lelkészi állomásra. A brekinszkai (Pozsegamegye, Slavonia) ev. ref. missziói lelkészi állomásra pályázat hirdettetik. Az állomás jövedelme mintegy 600 forint, a melyhez a kongnia törvény életbe léptével fuvardíj járul. Azon lelkészek, vagy segédlelkészek, a kik ezen állomást elnyerni óhajtják, kellőleg felszerelt pályázati kérvényüket 1899. évi január hó 15-ig küldjék be Komáromba, a dunántúli ev. ref. püspöki hivatalhoz. Azok a pályázók, a kik németül, esetleg horvátul tudnak, előnyben részesülnek. Az állomás azonnal elfoglalható. Komárom, 1898. évi december hó 8-án. Antal Gábor dunántúli ev. ref. püspök. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Kis József. Főmunkatárs: Faragó János* Pápán 1898. az ev. ref fötanoda betűivel ny. Kis Tivadar.
