Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-26 / 13. szám
208 DUNÁNTÚLI PROTESTANT LAP, 204 T álTZit. Miért vesztett korunk prédikációja népszerűségéből, — és miként nyerheti azt ismét vissza ? II. Eljutottunk a théma második részéhez, e kérdéshez : miként nyerheti vissza ismét a prédikáció az ő népszerűségét ? Kezdhetjük ama vallomással, miszerint nem vagyunk abban a helyzetben, hogy e kérdést könnyedén megoldjuk; mert alig van általános gyógyszer, melylyel a prédikáció népszerűségét egy csapással helyreállíthassuk. Ellenkezőleg: mindaddig, mig a hitetlenség fája ama sok gyökérből, melyekre rámutathatunk, szívja táplálékát, azon gyökerekből a melyeket kiirtani nincs hatalmunkban : addig meg kell elégednünk azzal, hogy hallgatóságunk kicsi, tán még jobban is összesugorodó körének szolgáljunk hűségesen és hirdessük nekik szívből az evangéliumot. De ha nincs egy általános gyógyszer, mégis vannak kisebb-nagyobb gyógyeszközök, melyekre utalnunk kell, kezdjük legközelebb azokkal, melyek látszólag segítségünkre lehetnének s voltakép még sincsenek. Ha vannak korunkban olyan irányzatok és szellemi áramlatok, melyek az egyházat figyelmen kívül hagyják és attól a lelkeket elidegenítik, úgy lehetne arra gondolni, hogy e dolgokat a templomi szószékre vigyük. Ha a politika s az élet minden ágára kiterjedő kérdések, ha a tudományok, úgy a természet, mint a sociál tudomány foglalkoztatják az embereket, vajon miért ne érinthetné e kérdéseseket a lelkész prédikációjában ? Ez korszerű volna s az újdonság bélyegét viselné magán, az pedig ismeretes, mily szívesen fut mindenki az újdonság után. így gondolkoznak némelyek. Eféle gyógymódra azonban ne vesztegessük a szót; mert részben lehetetlen volna s ahol lehetséges volna, ott sem lenne jó. Valaki a prédikáció népszerűtlenségéről szólva, azt igy okolta meg : „ez onnét van, mert nem prédikálunk népszerűén.“ Népszerű prédikálás-módra kellene e szerint törekedni és a jelen rossz példáira rámutatni. De ez sem vinne messze bennünket; mert a népszerűség bizonyára inkább függ a személytől, mint a módtól. Vagy tán inkább morális prédikációkat tartanánk? Mert a hit területén nem lehet oly sokat markolni, menjünk át az erkölcsiség talajára, ezzel sok fület megnyitunk s jó munkát teljesítünk. Eltekintve attól, hogy ilyen prédikálásmód mellett az evangéliom legszebb lapjain szenvedne rövidséget, ez az ut nem is vezetne célhoz. Már a középkorban a katholikusok előszeretettel gyóntak fülbe a szerte kolduló barátoknak s ma is még százaknak beszélnek lelkiismeretűkre egész durvasfggal, hogy azonban a saját lelkészük érinthetné nyíltan a sebes pontokat, az már csak neu engedhető meg. Ismét mások gazdagabb liturgiától várnak föllendülést. Pl. hogy az ének, a műének térjen vissza jogaiba, a chorus foglalja el helyét és ismét megtelnek a templomok s ha talán egyik-másik csak az ének kedvéért jön is el, utána önkénytelenül figyel a következő prédikációra is ! De a hol az istenitisztelet koncertre és prédikációra oszlik s némelyek a prédikációt csak a koncert kedvéért hallgatják meg, no ott a prédikáció növekvő népszerűségéről még sem lehet jó lelkiismerettel beszélni. Más felé kell hát tekintenünk. S először is ez hangzik füleinkbe : gondoljatok a kér. isteni tisztelet, a prot. cultus jelentőségére, a prédikátiónak a kér. gyülekezettel szembeni feladatára. A protestáns cultus tulajdonképi gyülekezeti ünnep és pedig az ünnep fogalmát erősen kell hangsúlyoznunk. Ünnep, tehát nem hűbéri és szolgai szolgálat, hanem az isteni kegyelem ünnepélyes élvezete ; boldog és vidám elmélyedés az isteni élet gazdagságába, hálás beolvadás Isten meg nem érdemlett szeretetébe. Es ez a gyülekezet ünnepe nem missziói intézmény, nem is egy különös papi rend közbenjáró tevékenysége, hanem a vallásos viszonynak, melyben a kér. gyülekezet Istenhez áll, külsőülése és munkássága; a benne levő hit- és szeretetéletnek kijelentése és kifejtése, a gyülekezet önépítése. Es ebből következik a másik, hogy a prot. istenitiszteletben a prédikáció arra van hivatva, hogy egy ünneplő kér. gyülekezet hitéről, reményéről és szeretetéről bizonyságot tegyen. Ez ad a prédikációnak speciális keresztyén jelleget. Neki nem feladata bizonyos általános vallásos igazságokat vagy erkölcsi alaptételeket kifejteni, hanem bizonyságot tenni a kegyelmes .isteni akaratról és a Krisztusban megjelent uj szelleméletről. Megmarad, ha helyesen fogjuk érteni — Pál apostol szava mellett, hogy senki és semmi mást nem kell prédikálnunk, mint egyedül a Krisztust. Ez leend mindig az a prédikáció, mely lángra gyújtja a sziveket és. adja nékiek az adományt, mely után a jámbor kér. gyülekezet vágyakozik és a melyre szüksége van. És akkor örvendjünk, hogy ezt mind jobban megismerik, felfogják és törekesznek utánna mindenütt, nem csupán azon körökben, melyekhez magunkat számítjuk. íme a modern thcol. munkásság igazán nagyszerű működése és vívmányai alapján a múlt század végén fölüti magát a practica theologia s keresi, hogy mint szolgáljon a gyülekezetnek és ugyancsak azon irányban, melyet jeleztünk. Az ünneplő gyülekezet ajkán, ha vidám csapatokban összejön az istenitiszteletre, föl kell hangzani ismét a régi hangnak : „Örvendez a mi lelkünk az élő Istenben.“ Ez a szebb jövő persze nem következik be közvetlenül szomorú jelenünkre, de már előkészül benne és ezért mutassanak rá azon eszközökre, melyek az uj istenes idő előmozdítására szolgálnak. Kettőt említhetünk, u. m. a lelkésznek a templomon kívüli hűséges, hivatásszerű munkáságát és prédikációjának gondos, tudományos előkészítését. A templomban való functióval a lelkész munkássága nem ér véget. Lelkipásztori munkásságot fejt ki a betegek ágyánál, a házi látogatások alkalmával, a
