Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-03-13 / 11. szám
167 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 168 1848-1849. Öntudatos és hálás nemzethez illő kegyelettel és lelkesedéssel ünnepli a napokban a magyar nép a szabadság, egyenlőség és testvériség hajnalhasadásának ötveuedik évfordulóját. Az eseményekben és eredményekben oly páratlanul gazdag múltnak dicsősége a kitörő öröm hálakönnyeit csalja a hű maradék szemébe. Bámulva állunk meg a hősi bátorság előtt, mely az emberiség legszentebb érdekeiért, az isteni igazságokért, tétova nélkül síkra szállt. Áldva emlegetjük a fogékonyságot, melylyel az a kor keblére ölelte ama bonboldogitó eszméket! Kevés idő alatt oly sokat, lázas munkában oly maradandót soh'se alkotott még nemzetünk. De ám igy kelle annak lenni, mert a szentlélek ereje, mint sebesen zúggó szélnek zendülése, ébreszté föl az elzsibbadt tetemeket, annak fénye világította meg a homályba burkolt emberi értelmet. Mennyei tűz volt az, a mi egygyé forrasztotta az addig hideg és széthúzó sziveket s elannyira megerősítette a jó irányban, hogy sem egyéni érdek, sem hatalmi szó el nem tántoríthatta őket. A nemes, a szent lelkesültség e napjaiban oly törvényeket alkotott a magyar törvényhozás, a miknek oltalma alatt és tiszteletben tartása mellett, e hon határain belől békében, boldogan élhetett volna és élhetne a magyar az időknek végéig. A külső békesség nem csak tőlünk függ; de a belső békén a szabadság, egyenlőség és testvériség elveit elhallgattató «durva irigység» szokta vágni a sajgó sebeket. Mihaszna tagadnánk: ma nincs békesség e hon határai közt. Nem szólunk mi azokról a félrevezetett, s épen vezetőik által kizsákmányolt szegény munkásokról, kik úgy gondolják, hogy ős emberi jogaik védelmezésében teszik koczkára szabadságukat, sőt életüket. Bár ez is igen elszomorító jelenség a magyar jobbágyok fölszabadításának ötvenedik évfordulóján! Elszomorító jelenség, mert im bizonyos, hogy bár lelketlen pénzkufárok is e mozgalom fő zászlóvivői, mégis képesek voltak sereget gyűjteni; képesek voltak, mert tagadhatatlan, hogy a nagyszámú és óriási terjedelmű latifundiumok megakadályozzák a földnépét abban, hogy néhány hold földecskét a magáénak vallhasson. Csak arról szólunk, a mi egyházunkat a legszorosabban érdekli: a hitfelekezetek között levő békéről, jogegyenlőség és viszonosságról. S ah, mily rosszul esik, hogy nem szólhatunk róluk oly magasztalva, mint arról a minden jók elismerésére és hálájára méltó szellemről, a mi az ötvenév előtti törvényhozókat áthatotta. Csak legalább hát ne volna oly nagy a békétlenség és egyenlőtlenség miatt támadt keserűségünk, hogy el ne nyomhatnánk! De az fáj épen, hogy ez örömüuuep se akadályozhatja meg kitörését. Ötven éve im már, hogy a törvényhozás — belátva azt a mérhetetlen erkölcsi és kulturális szolgálatot, a mit a bevett vallásfelekezetek lelkészei, tauitói és tanintézeti a magyar állam iráut teljesítenek, kimondotta, hogy a törvényesen bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségletei közálladalmiköltségből fedeztessenek... És ez a törvény még ma sincs végrehajtva. Az egymás után jövő kormányok elnézték, hogy inig a r. kath. felekzet óriási állami eredetű s legközelebbről az ország egyházi és iskolai czéljaira szolgáló vagyon jövedelméből igazi sine curákat tartson fönn a kanonokok számára lü, 15, sőt 30 ezer frt jövedelemmel, s az egész világon példátlan fizetést adjon érsekei és püspökeinek (az esztergomi érseknek naponként 1418 frt 18 krjut): addig azok a reformátusok, a kik se külföldi bizgatás folytán (értsd Rómát), se nemzetiségi elfogultságból a hon békéjét feldúlni soha meg nem próbálták, ellenkezőleg kifogástalan hazafiak voltak mindig egész összeségükben, önmaguknak súlyos megadóztatásával tartsák fönn nagy erő megfeszítéssel és mégis szegényesen, sőt itt-ott nyomorúságosán papi és tanítói állomásaikat, fizessék püspökeiket, zsinati, konveuti és jól felszaporodott közigazgatási költségeiket; középiskoláik fentartására is úgy szólva szedjék össze minden erejüket & csak azután kérjenek állami segélyt. És mig erről az állami segélyről nekünk nem csak hogy számolnunk kell az utolsó krajczárig, de jelentékeny befolyást is kelle engednünk belügyeinkbe: addig a r. kath. főpapok és káptalanok teljesen szabadon használják ugyancsak az ország jóvoltából élvezett busás jövedelmeiket. A herczegprimás. p. o. közelebb is kerek százezer frtot küldött Rómába. Nem igy értették amaz ötven év előtti nagy időnek nagy szellemei az egyenlőséget és testvériséget. Nem volt az ő nyilatkozataikban semmi fenntartás; nem kellett azokhoz kommentár. Ah de mintha ismét az a kedves, az az áldott máreziusi szellő kezdene lengedezni! Mintha nemcsak a szabadság, de az egyenlőség elve is teljes elismertetéshez kezdene jutni: törvényt szándékozik hozni az ötvenedik év azon lelkészek hely*
