Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-02-13 / 7. szám
113 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 114 a jövedelmeket, ugjTszintén az időszerinti birtokos személyét a király határozza meg. A Xl-ik századbeli egyházi vagyon semmikép sem magántulajdon. Alapítványi vagyon az, melyen az idöszerinti egyházi hivatalnok csak vagyonkezelő. A vagyont jödelmezteti, e jövedelmeket húzhatja, de még e jövedelmekkel se rendelkezhetik tetszés szerint, Önmagára csak annyit fordíthat abból, a mennyi tisztességes ellátására nélkülözhetlen, a többit tartozik közczélokra forditani. Ilyen közczél az egyház részéről a papság, egyház és a szegények ellátása magyar jogunk részéről az egyházi urasággal járó világi terhek: tisztek, fegyveresek tartása stb. Az 1114-ben tartott esztergomi zsinat határozatai között olyan is van, hogy a püspöknek csak jövedelmének negyedrésze felett van rendelkezési joga, a többi háromnegyedrészt tartozik egyházának ezéljaira fordítani. Ha pedig halála után kiderül, hogy egyházát nem látta el, csak fiait gazdagította, hagyatékának fele foglaltassék le az egyház számára. A püspök személyesen élvezheti ugyan az egyházi jószágokat, de feleségének még tartózkodni sem szabad az egyházi jószágokon. (Ez utóbbi határozat már valószínűen anuak a mozgalomnak a hullámcsapása, a mit VII. Gergely úgy 40 évvel előbb a nős papok ellen indított.) A Kun László alatt tartott budai zsinat kimondja, hogy az egyházi javak nem tárgyai a forgalomnak, azokat se eladni, se zálogba tenni nem lehet. Apátok, prépostok, perjelek kölcsönt se ne vegyenek, se ne adjanak. A magyar egyházi vagyon állagának és jövedelmének ezen megkötöttségét az egyházjoggal teljes összhangzásban a magyar jogrend is követelte; alapitványszerü birtoknak tartotta azt. így volt ez eredetileg a várbirtokokkal is, melyek a vártól elidegeuithetetlenek voltak s feles jövedelmüknek csak egyharmada a várispáné, kétharmada a királyé; de a várispán még saját harmada felett se rendelkezhetett tetszése szerint, megkellett azt osztania tisztjeivel. Az egyházi vagyon azonban eredeti egyházi alapitváiny-természet ét meg nem tartotta, s mindig jobban elvilágiasodott. A hajdani adományokhoz később uj és tetemes adományok járultak, miknek már lelki vonatkozásaik nincsenek, mert politikai szolgálatok megjutalmazására adattak, vagy pedig az idő folytán hatalmassá lett egyháznagyoknak párti czélokra való megnyerését czélozzák. A világi jog nyújtotta módokon szerzett vagyon világi czélokra is szolgált s az egyházi nagybirtokosok életmódját is egészen elvilágiasitotta. A nagybirtok és a földnépe felett való jurisdictio a praelatusokat hatalmas földes urakká tette, kik otthon világi módra élve, nagy számú szolganépnek osztják parancsaikat, itélőszékeket ülnek s fegyveres csapatok élén részt vesznek a király hadi vállalatában. Zsigmond király idejében is mindig úgy tartotta a magyar törvényhozás, hogy az egyházi vagyon körüli rendelkezés az ő jogköréhez tartozik, de az 1387-diki hitlevélben már egész határozottan kifejezésre jut azon felfogás, hogy a királyt az egyházi vagyon körül megillető jog nem az ö személyes joga, hanem politikai jog. Ha személyes jog lett volna: úgy a törvényhozás eddig se avatkozott volna bele, pedig nincs egy törvényünk se, mely ezt meg ne tenné. Zsigmond hitlevele óta az eddig kifejezetlenül élt jogi elv mindig határozottabb körvonalokban tűnik fel, mint a magyar szent korona joga . . . Mindenesetre igen figyelemreméltó esemény, hogy a magyar korona, tehát a magyar király kegyúri jogát épen Hunyady János ismertette el Rómában, a ki nem volt király. A két kapitány, utóbb Horogszegi Szilágyi Mihály nem élhettek volna e jogokkal, ha azok a királynak személyes jogai lettek volna. 1 i5ö óta az összes főpapokat mindig a király nevezte ki. Verbőczy idejében pedig nemzeti jogunk a magyar egyházi vagyon jogi szabályozása tekintetében diadalmaskodott. Egész csomó törvényt sorol fel annak bizonyítására, hogy a magyar törvényhozás mindenkor illetékesnek tartotta magát az egyházi vagyon körüli intézkedésre ; nevezetesen : megtiltja, hogy a király külföldieknek egyházi beneficiumot adhasson ; hogy egyháziak egyszerre két méltóságot is bírhassanak ; hogy egyházi beneficiumot világiak, szerzetesi beneficiumot más, mint szerzetes nyerhessen el ; hogy fiatalok, tudatlanok, gyenge elméjiiek beneficiumot nyerhessenek ; hogy parasztszármazásunak a király érseki vagy püspöki javadalmat adományozzon és hogy a király az egyházi beneficiumokat hosszú időn át üresedésben hagyja. Törvényekre hivatkozással igazolja azt is, hogy a magyar törvényhozásnak joga van a beneficiarius jövedelmeit is ellenőrizni s az esetleges visszaéléseket megszüntetni. Az 1471. 18. t. ez. szerint joga van a királynak arra is, hogy a beneficiumot büntetésül elvegye. Felsorolja, hogy az érsekek, püspökök, prépostok, apátok, káptalanok mekkora hadi erői tartoztak szükség esetén kiállítani. A főpapoknak kötelességük volt váraikat is az egyházi birtok jövedelméből jókarban tartani s mindennel, a mi a védelemhez szükséges, ellátni. Jól és igazán mondja, hogy nagy teher volt mindez, a legsúlyosabb közteher, mit a kor egyáltalán ismert; de nem volt egyedüli, mert az egyházak az általános vé.dkötelezettségen kívül még a megyei terheket is tartoztak viselni. 1580-ban a király az országgyűlés előtt nyíltan kijelentette, hogy némely püspökséget azért nem tölt be, mert annak jövedelmei honvédelmi czélokra szükségesek. Az is megtörtént, hogy a primási szék félszázadig betöltetlenül állt, mert a kamarának szüksége volt az időközi jövedelemre. Mindezek folytán arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a magyar állam jogosult a magyar kath. egyház vagyona sorsának törvényhozás utján szabályozására; hogy a magán tulajdon és az egyházi vagyon közt lényeges különbség van, mert az egyházi vagyon nem magán tulajdon. Az államnak joga van arra is, hogy az egyházi hivatal jövedelemforrását átalakítsa, pl. földhaszonélvezet helyett készpéuzt adhat. Nagyon helyesnek tartja az 1848. XX. t. ez. mely minden tör-
